Köszönet kalózkiadóimnak, én már elhagytam az eredeti word-dokumentumot

Christopher H. Wearmouth:

Halálnak született

Summae Tenebris,

avagy az Aquirok Könyve:
A szerafista vulaghar története
A Pyarron szerinti 3684. esztendőből

Köszönetet szeretnék mondani Mihályi Anitának (művésznevén Thubakabrának) a blog-bejegyzésért és az illusztrációként kikölcsönzött grafikákért. Remélem, sokan ellátogatnak a web-lapjaira:






http://thubakabra.deviantart.com/?offset=45

http://artok.hu/members/thubakabra/profile

thubakabra.cube-x.hu

A KRÓNIKÁS MEGJEGYZÉSE:

Az alább következő tanúvallomás a shadonszerte csak a Hideg Világ Küldötteként közismert, vesze­delmes alvilági figura kivégzése előtti éjjelen je­gyeztetett fel. Az átiratokat a Küldött diktálása alapján az Inkvizíciós Szék által kirendelt védőügy­véd készítette a nagyvilág és az utókor okulására, mindazonáltal az írnoknak nem tiszte ítélkezni a szavak igazságtartalma felett. A sors úgy hozta, hogy a krónikás ezekben az utolsó órákban egyben gyóntatója és lelki pásztora is volt az elítéltnek, amíg végigkövette a feloldozáshoz és az üdvösség­hez vezető keskeny ösvényen, s ezért talán a kelle­ténél nagyobb bepillantást nyert annak megkérge­sedett lelkébe, és szembeötlő idegensége ellenére is közelebb került mély gyarlóságához.
Mint a titkos történelemben jártas olvasó szá­mára az bizonyára közismert, a Hideg Világ Kül­dötte - fiatal kora ellenére is - az egyik legna­gyobb fenyegetésnek bizonyult, amely az évtized el­ső felében megkörnyékezte az Egyisten birodalmát. Az országszerte szájról szájra terjedő pletykák és szóbeszéd szerint a Küldött a legsötétebb fekete­mágiában és egyéb tiltott, a klérikus dogmatika ál­tal szentségtelennek és istengyalázónak tartott tu­dományokban volt járatos, és nem mindennapi szellemi képességeit a birodalomszerte kiterjedt hálózatokkal rendelkező alvilági testvériségek és romlásszekták egyesítésének érdekében kamatoz­tatta. A titkosszolgálati jelentések, az egyházi-, és a világi per alatt felvett jegyzőkönyvek tanúsága sze­rint a Küldött a nyugati határvidék féldomíniu­mainak egyikén át érkezett az országba, és pályája kezdetén a gyepűvidéken letelepített nekroszerafista nomádok, il­letve Gorvikból bevándorló ranagolita hazaárulók segítségére támaszkodott hatalmi bázisa kiépítésé­ben. Tevékenységére csak valamivel később figyelt fel a közvélemény, amikor is - az utcai legendák és az alvilági informátorok elbeszélései szerint - fel­küzdötte magát a kétes értékű „legrangosabb shadleki klán" címre pályázó Halak klánfőnöki posztjára. Ezután kapcsolatokat és képviseleteket épített ki klánjának országszerte, a triátus ítéletho­zói alakulatainak és az egyházi boszorkányvadász mozgalmak minden erőfeszítése ellenére is. Ér­dekeltségei és ismeretlen indíttatású hatalmi tervei hamarosan már a királyi székváros nemesi udvara­inak életére is árnyékot vetettek, ezért mind a Má­sodik Arc Testvérisége, mind a Titkos Inkvizíció rejtett akciók sokaságával kísérelte meg felkutatni a klánfőnököt, elfogása és elítéltetése érdekében - ám hiábavalónak bizonyult a számtalan gyalogál­dozat. Az elkeseredett nyomozás és a ravasz intri­kák ellenére a Küldött nyomában járó vadászko­pók egy kerek esztendővel később sem jutottak kö­zelebb prédájukhoz. A hírszerző ágenseknek még azt sem sikerült kétséget kizáróan kideríteniük, pontosan melyik város, melyik klánmenedékházá­ban van a székhelye e rejtőző alvilági figurának. Egyesek Irganóra, mások Shadonra, megint mások egyenesen Tela-Bierrára, az egyházatyák városára gyanakodtak. A Küldött személye körül gyűrűző botrány pedig már-már elviselhetetlenné növeke­dett.
Végül a P. sz. 3683. esztendő őszén, Szent Revis havában váratlan fordulat állt be az ügyben. A Hi­deg Világ Küldötte, egy örökké természetellenes árnyékokba burkolózó, kivehetetlen arcvonású, re­kedt figura ugyanis az egyik fogvacogtató hajnalon önként jelentkezett a Fényességes Trónus Lovag­rend királyvárosi rendházának kapujánál, és azon­nal az ítélőszék elé szállíttatását kérte. A döbbenet annál is nagyobb volt, mivel ez közvetlenül az után történt, hogy egy biztosnak vélt, a Küldött elfogá­sára - külországi kalandozók bevonásával - állí­tott csapda kudarcot vallott. Miután a kirendelt jogtudorok és az ügyben illetékes kamarillabizottság által előcitált tanúk kétséget kizáróan bizonyí­tották a Küldött - akinek valódi neve sem ekkor, sem később nem került napvilágra - személyazo­nosságát, rögvest összeült mind a világi, mind az egyházi ítélőszék. Hamarosan egymástól függetlenül mindkettő halálos ítéletet mondott ki a vádlott­ra, olyan főbenjáró bűnök alapján, mint: kémke­dés, lázadásra való felbujtás, koronaellenes össze­esküvés, eretnekség, boszorkánymesteri mágiában való jártasság, szerafista paktum kötése, többrend­béli gyilkosság, illetve lélekpusztító bűbáj alkalma­zása. A Küldött szemmel láthatóan zokszó nélkül fogadta a vádpontokat, sőt, egyes vélemények sze­rint megkönnyebbülni látszott, mikor kitűzték a közeljövőben végrehajtandó autodafé időpontját, akárha valami iszonyatos teher elöli végső mene­déket látna az exterminátusban.
E dokumentum jelentéktelen személyű lejegyző­je csak a tárgyalások második felében kapcsolódott be az ügybe, mint az örökké árnyékokban rejtező Kül­dött egyházi védőügyvédje és jogi, illetve lelki ta­nácsadója. A védőügyvédi posztot nem kényszer­ből, inkább belső indíttatásból fogadta el, abban a hitben, hogy még korának legalantasabbnak, leg­gonoszabbnak vélt embere is megérdemli a lehető­séget, hogy bemutassa nézőpontját, és indítékaira fény derüljön. Bár ez a tényleges esettel, a Küldött alvilági tevékenységével kapcsolatban nem történt meg, de a Hideg Világ Küldötte - aki kifogástala­nul beszélte a shadoni nyelv bíbor dialektusát - a­zon az estén mégis magához hívatta azt az embert, akit - jobb híján - legközelebbi bizalmasának hí­vott, mondván, egy olyan témával kapcsolatban kíván nyilatkozni, amely már régóta foglalkoztatja az ispotályok messzeföldön híres gyóntatópapját, ­azaz jómagamat...

Köszönöm, Fra Celestius, hogy eljöttél!
Ülj csak oda, az étkekkel teli tálcát tartó asztal mellé, én már nem fogom elfogyasztani az utolsó vacsorámat. Valahogy elment az étvágyam ma éjjel.
Tudom, nem lehetett könnyű átjönni az ispotá­lyokból e siralomház falai közé. És tisztában va­gyok vele, már így is sokkal többet tettél értem, mint érdemeltem volna, amikor próbáltál közben­járni az érdekemben, hogy alkalmasint bakó alatt, vagy gyorsan ölő méreg áldozataként végezzem az elevenen megégetés helyett, de hidd el, magam sem bánom, ha máglyán hamvasztják el a testem. Ha az inkvizítor uraknak van egy kis esze, még azt a ke­vés hamut - ami megmarad belőlem - is széthordat­ják a széllel, ahogy ígérték. Így legalább biztos nyo­m nélkül múlik el hiábavaló és szégyenletes életem. Ki tudja, talán a klérusnak igaza van, s az exterminatus folyamata valóban kipurgálja lelkemből a lé­tezésem bűnét, s legalább halálom után üdvösségre érdemesít. Ha ugyan van lelkem egyáltalán.
Nem azért hívattalak tehát, hogy még egyszer beszélj az inkvizítor urakkal.
Krónikás tudományod keltette fel érdeklődése­met. De kérlek, vigyázz a szavaimat tartalmazó fóliánsra, és rendkívül óvatosan válogasd meg azo­kat, akik böngészhetik, mert ha a papok megtalál­ják nálad, külön máglyát szentelnek föl neki, és ak­kor vallomásaim hiábavalóak voltak.
Nem, atyám, nem arról a paktumról fogok be­szélni, amit a Sötétség Lakóival kötöttem. Az olyan tudás, amit halandó embernek nem szabad birtokolnia. Oly korszaka volt az az életemnek, melyet szeretnék elfelejteni és elfeledtetni.
Már megbékéltem, atyám, az Isteneddel, és elfogad­tam, az utókor számára az lenne a legjobb, ha emlékem sem maradna. Sokáig én is azt kívántam, bárcsak soha meg sem születtem volna, de most, hogy csupán ez az egy éjszaka van hátra életemből, úgy érzem, mégis beszélnem kell valakivel, mielőtt a vesztőhelyre kísérnének. Nyomot kell hagynom magam után, amire évezredek múltán is emlékeznek ezen a síkon. Nem! Nem magam miatt kívánom ezt: ha csak rólam lenne szó, könnyű szívvel a sírba vinném minden titkomat, életem nyomorúságos emlékeit. Elvégre a Kárpiton túl ú­gyis van, aki emlékezzék. Ám akkor az utókor nem ismerné Inuit, emléke elveszne velem együtt, mint­ha sose létezett volna, míg másokat - nála kevesebbeket - századokkal később is megénekelnek a dalnokok. És amikor erre gondolok atyám, úgy ér­zem, ez iszonyatosan fáj, és ha nem mesélnék róla, ha nem lennék emlékének megjelenítője, az lenne a legborzalmasabb bűnöm mind közül.
Hisz ő volt az a nő, akit még egy magamfajta szörnyeteg is szeretni tudott. Ő volt az egyetlen, a­ki értelmet adott az életemnek. Az ő emlékéből fo­gok erőt meríteni a lángok perzselő agóniájában, és nem a Kárpiton túl, a Hideg Világban várakozó gazdáim dermesztő leheletéből.
Magamról elég annyit elárulnom: a raganok kö­zött születtem, azon a vékony földsávon, amit ma Fekete Országútnak neveznek kietlensége és emberi életre alkalmatlansága miatt. Amikor én ott éltem, még volt rajta élet, aznap veszett ott ki minden, amikor én eljöttem onnan. Anyámat sosem ismertem, meghalt, mikor megszülettem. Azt, hogy akkor már az apám sem állhatott mellette, csak onnan tu­dom, hogy még élek. Tudod, atyám, nálunk népi hagyomány, hogy mikor egy anya meghal a szülés­nél, a gyermekét is vele kell ölni, amennyiben túl­élné a világrajövetelt. Persze a mindenütt bölcses­séget kereső Krad-lovagok máig sem értik, miként alakulhatott ki ilyen kegyetlen szokás egy hajdan szilaj, a túlélést mindennél többre becsülő nomád népnél, még ha e népet le is telepítették időközben. Igaz, e bölcs lovagok elfeledkeznek arról, hogy valaha a Fekete Határ mögül törtek ki az elődeink, s ott az adókat ma is vérben és velőben mérik nemes­fém vagy termény helyett.
Engem az öregedő bábaasszony vett magához, majd északra menekült az előítéletek elől, és új lakhelyünkön, a Városállamokhoz tartozó Hidr'g Kuldban már mint özvegy, saját későn született gyermekét egyedül nevelő asszonyka mutatkozott be. Nem tudom, mit gondolhatott szegény fejével, amiért így áthágta az ősi szokásjogot, és magára haragította a szellemeket. Tán egyedül érezte ma­gát, hisz meddő lévén sosem lehetett férje, és úgy hitte, az ősök hallgatták meg az imáit, mikor kuny­hójába vezették a nincstelen, senkinek sem hiány­zó, szerencsétlen asszonyt, aki egy élő és egészsé­ges gyermeket hagyott rá. Erről persze csak a halá­los ágyán beszélt nekem, akkor is kurtán, kérdése­imre makacsul összeszorított szájjal válaszolva, amikor elvitte a tüdővész tizenkét esztendővel ké­sőbb. Abban az évben, amikor elözönlött minket a kráni sereg.
Tudod, atyám, mi, akik a Fekete Határ tőszom­szédságában, az U'Cheoli havasok lábától keletre elterülő, a Keskenypuszta szájából nyíló síkságo­kon élünk, mindig is tudatában vagyunk a veszélynek, hogy bármikor kicsaphat ránk a khatif hadu­rak valamelyike, bármely, csak általuk érthető ok­okból. Ám az efféle portyákról szóló híradásokat úgy fogad­juk, megtörténésük lehetőségével csak úgy számo­lunk, mintha természeti csapásokkal állnánk szem­be: akár a pusztákat végigtaroló futótűzzel, a szán­tókat végigverő jégesővel, vagy a fákat kidöntő szélviharral. Kivédeni nem tudjuk az ilyen átkot, és legnagyobb szerencsénk­re oly ritkán következik be, hogy a legtöbben kö­zülünk egy életet leélhetnek anélkül, hogy valaha is dolguk akadna a khatifokkal. De a pokol tornácán eltöltött élet, a tiltott mezsgye közelsége óhatat­lanul árnyékba vonja szívünket, megmérgezi álma­inkat, s bár hangosan soha nem mondjuk ki, éle­tünk úgy telik, akárha egy lecsapni készülő hóhér­pallos pengéje lebegne a fejünk fölött. Ezért külön hangsúlyt fektetünk az ősök szellemeivel való szö­vetségre, jóindulatuk elnyerésére, nehogy megha­ragudjanak ránk, és engesztelhetetlen dühükben el­felejtsenek idejében ómeneket küldeni a közelgő vészről.

Amikor azonban a birodalmi légiók és ork se­gédcsapataik elözönlötték a világot a Dúlás esztendejében, minket semmilyen előjel nem figyelmez­tetett, egészen addig, mikor már a határainkban áll­tak a zord bércekből alászálló fekete seregek. Az Államszövetség határától ennyire nyugatra nyoma sincs mentalisták kiépítette fürkész-hálónak, mely a határokat átlépő ellenséget észlelné, s riasztaná a közeli településeket: eljött a futás ideje. A sámánok Eleven Zotgejt-tudatának, az adott vidéken élő összes sámán szellemének összekapcsolódásából született üzenetközvetítő-, és riasztórendszernek mifelénk közel kétszáz esztendeje nem volt idéző­mestere: a puszta öregsámánja megharagudott ránk, egyszerű népekre valami rejtélyes okból, és elzárkózott egykori tanítványai elől a közeli láp­ban, Gruthban. Nagysámán nélkül az Eleven Zot­gejt magját adó Ősszellemet nem lehet megidézni, a mentális háló pedig használhatatlan Ősszellem nélkül. Így csupán az önálló akarattal bíró szelle­mekben bízhattunk, akik ezúttal cserbenhagytak bennünket. Úgy hiszem, atyám, az én életem, a puszta létezésem lehetett az a bűn, amely halálra ítéltette az alföld csaknem összes lakóját, és eltö­röltette még a létezésük emlékét is, településeik romjaival együtt.
Igen, atyám, hiszem, mert másban hinni, abban, hogy pusztulásunk nem volt egyéb, mint teljesség­gel értelmetlen, a történelem vak szeszélyéből, az is­tenek gonosz tréfájából bekövetkező hiábavaló po­csékolása az élet szentségének, nagyobb kínt jelen­tene lelkemnek, mint amit el tudnék viselni.
A fergeteg áttaposott rajtunk minden részvét és kegyelem nélkül, akár a málhás állatok a patáik alatt rekedt férgeken. Még csak nem is mi voltunk a hadjárat célpontjai, csupán útba estünk.
Emlékszem atyám, könyörtelen élességgel em­lékszem arra a tavaszi napra, mert az ősök bünteté­seként kitörölhetetlen kristálytisztasággal égett el­mémbe a kép, amikor először pillantottam meg őket. A falu határában, az ugarföldeken legeltettem a közös bivalycsordát, mikor a verőfényes, felhőtlen délutáni égen váratlanul fekete füstfellegek ma­gasba szökő oszlopaira lettem figyelmes arrafelé, ahol az Ördögnyelv hegységének keleti nyúlványai az égre merednek. Hogy megnézzem, mi lehet az, felkapaszkodtam egy közeli, évszázados platánfa lombkoronájába. Eltartott egy ideig, míg olyan ma­gasságba másztam, ahonnan a sűrűn növő zöld le­velek takarásából kikémlelhettem a hosszan elnyú­ló pusztára, és a panorámát lezáró, a szomszédos falu birtokában levő dombokra, de balsejtelemtől elszorult szívvel láttam, ahogy az eget elborító sö­tét fellegek azon is túlról erednek, szinte összefüg­gő falat emelve a nyugati horizont elé. Ekkor hal­lottam meg a fa körül bóklászó, addig békésen ké­rődző állatok ideges bőgését, és észrevettem, hogy az ágak körülöttem és alattam ütemesen hajladoznak. Majd megéreztem az ezt kiváltó, egyre erősödő, bár egyelőre még gyenge remegését a földnek, ami mintha a föld szívének dobogása lett volna. Tudtam, ilyesmi előidézésére csak valami hatalmas, szélsebesen közeledő tömeg képes, ami végzetes események bekövetkeztét je­lezte. A hátam mögül, a falu házai felől kórusban felharsanó, egymással versengő kutyaugatás szóla­mait hozta a szél.
Azután, ahogy a távoli dombhajlatokat figyel­tem, váratlanul magasba nyúló kopjafejeket, há­rom sarlós birodalmi címerrel díszített zászlóruda­kat, filigrándíszes hadijelvényeket pillantottam meg előbukkanni a dombok túloldaláról, mint ahogy a vízszint alól felmerülő búvármadarak buk­kannak fel a habok közül. Majd leszédültem ijed­temben a kilenc láb magasból, amikor a nyújtózko­dó jelvényeket követve mattfekete páncélos, ördöngős fenevadakra emlékeztető hátasaikat kihí­vóan táncoltató idegenek emelkedtek elő az álta­lam már belátható dombtetőre, és végeláthatatlan sorokban vágtató csatlósaikkal, egekbe szálló por­felhővel a nyomukban megindultak az irányomba.
A félelem valóban természetfeletti képessége­ket adhat az embereknek, mert én olyan gyorsan kúsztam le a fa felső ágairól, hogy rendes körülmé­nyek között nyakamat szegtem volna, most mégis sértetlenül értem földet, ahogy fürgén a falu felé ve­gyem az irányt. Ehhez meg kellett kerülnöm a remegő föld dobogásától megzavarodott gulyát, a mind idegesebben mocorgó, ide-oda forgolódó állatokat. Ahogy azon­ban a vágtázva közeledő lovasság zaja egyre hangosabb lett, és a lassan menekülésre hajló vá­gómarhák mind ingerültebben kezdtek bőgni a fü­lem mellett, rádöbbentem: minden igyekezetem dacára sem fogom tudni időben elérni a falut, hogy figyelmeztethessem az atyafiakat a közelgő vesze­delemre. Ráadásul hamarosan kiérek az emberma­gas bivalyok takarásából, és akkor engem is meg­pillanthatnak a közeledő khatifok, és elsöpörnek a jószágokkal együtt.
Belátom, atyám, akkor és ott nem is merült fel bennem a hősénekekbe illő virtuskodás, nem vágytam szembeszállni a szökőárként özönlő fene­vadak seregével, csak az járt az eszemben, hogy minél előbb félreálljak a közeledők útjából és el­bújjak valahová, ahol még maguk az Istenek sem találnak rám. Ha emiatt bárki az irháját féltő gyáva cenknek nevezne, javaslom, nézzen előbb egy szál magában, fegyvertelenül farkasszemet egy közele­dő lovasrohammal, amit ráadásul a démonok ivadékai indítanak ellene. Hanem ekkor került utamba az ugar melletti parcellákat tápláló öntözőcsator­nák kútja, és én hirtelen riadalmamban gondolko­dás nélkül feléje vettem az irányt, hogy a vederbe, és az azt felfüggesztő láncba kapaszkodva alá­ereszkedjek a mélybe, ahol nyakig a jéghideg víz­be merülve a khatifok biztos nem vesznek észre. Hangos csattanással csapódtam a vízbe, ahogy a csörlő aláeresztett az akna sötét mélységeibe, és csak azután kezdtem el mérlegelni, mekkora hibát követhettem el azzal, hogy egy kiút nélküli menedéknek számító kútba vetettem magam. Úgy em­lékszem, még a nyelvem legvégét is elharaptam a becsapódáskor, könnyeimmel küszködve kellet megbirkóznom a fájdalommal és a számba gyűlő sós ízű vérrel, miközben belecsobbantam a jéghi­deg vízbe.
Máig nem értem, miként bírhattam ki odalent oly sokáig, vacogva a hidegtől és a rettegéstől, miközben elkékült kezeim elgémberedtek a ka­paszkodástól és fogaim össze-összekoccantak a félelemszülte remegéstől, de kerek két napot vára­koztam odalent a kút mélyén. És mondom neked, atyám, olyan pokoli két napot még senki sem élt meg azok közül, akiket ismersz, mint én akkor. Mert bár számításom bevált, és a kútba senki még csak bele sem pillantott, de odalent talán mégis iszonyatosabb volt a felszínen elvonuló hordák minden megmozdulása, a tudat, hogy semmivel nem befolyásolhatom a történéseket. Mert látni ugyan nem láttam a krániakat, de hallottam minden felszíni lépésüknek, elvetemült gaztettüknek a visszhangjait a mélyben, és ez elég volt, hogy lázálmos víziókat, hagymázas fantazmagóriákat okozzon nekem mind a mai napig, ha megpróbá­lom elképzelni őket.
Először a pokoli ménjeiken vágtató lovasságot hallottam, amint megállás vagy lassulás nélkül ke­resztülgázol az általam őrizetlenül hagyott állato­kon. A kút falából földdarabok és kőszilánkok hul­lottak a nyakamba és a már amúgy is fodrozódó vízbe, ahogy az egész határ megremegett a vágtató lábak ütlegeitől. A paták felverte por ködként szi­tált a kút szájánál, a dübörgés szinte fülsüketítő volt. Ebbe csak időnként zavart bele egy-egy bivaly fájdalmas, halálhörgésbe fúló bőgése, ahogy a monstrumok - lassítás vagy kerülő nélkül - átta­postak rajtuk. De a legijesztőbb mégis az volt, hogy a förmedvény hátasok lovakra jellemző nye­rítés és horkantás helyett farkas vonításához és medve morgásához hasonló üvöltéseket hallattak. Ekkortájt kezdte valaki félreverni a tűz­jelző kolompot a faluban, ami nagy riadalmat okozhatott a kutyák ugatásától már valószínűleg amúgy is éberré vált gazdák és családjaik közt.
Aztán valahol odafent felhangzottak a harci kürtök hadjelei, és a következő pillanatban a kút szája felett - ami mindaddig a szállingózó por ellenére is világosan ragyogott - elsötétült a világ, hangos siví­tással és suhogással telt meg, ahogy valakik ezer­nyi nyílvesszőt - köztük szurokkal és naftával égő darabokat - küldtek az útjára a dombok irányából, feltételezhetően átlőve a lovasok feje fölött, a ro­ham megállítására készülődő falut véve célba. Majd észveszejtő üvöltözés, halálsikolyok, jajveszékelés és kétségbeesett óbégatás távoli hangjai ju­tottak el hozzám, csaknem egyszerre zengett fel e kakofónia több száz torokból, a lángra kapó tarló sercegésével és az átlyuggatott házfalak recsegés-ropogásával együtt. A csatatérré változott falu felől szálló hangok között voltak olyanok is, amelyekről el sem tudtam addig képzelni, hogy emberi torokból jöhetnek ki hason­lók. A lobogó lángok, a felszálló füst, és a menet közben a kút mel­lett elszáguldó lovasok felverte por egyvelege vég­leg elhomályosította a napot. Az artikulálatlan han­gok többsége azonban rövidesen tragikus hirtelen­séggel elhalkult. Ekkor már tudtam: a falunak nin­csenek túlélői.
Majd váratlanul az íjászokat szállító harci jár­művek döcögésének hangjai szűrődtek le hozzám. Ezek már lassú, majdhogynem kényelmes tempó­ban követték az előbb rohamra induló lovasságot, tudván, úgysincs már miért sietniük. Ezeknek a harciko­csiknak és az őket követő málhás állatoknak az át­vonulása tartott a legtovább, hisz nemcsak aznap, de a mészárlást követő éjszaka alatt is folytatódott, míg a továbbra is parázsló tüzek hamis hajnalpírba vonták az általam a mélyből látott világ szeletét. Utóbb végiggondolva, a harci járművek közt lehet­tek társzekerek és hadtápot szállító kocsik is, hisz túl sokáig tartott az elvonulásuk.
Végül, amikor láttam, hogy senki sem lassít azért, hogy engem szemügyre vegyen a kút mélyén, oda­szíjaztam magam a lánchoz. A végkimerültségtől és az elcsigázottságtól elgyötörten el-elszenderül­gettem egy fertályórácskára, percekre, hogy aztán lidérces álmaimból egy-egy hirtelen fenti zajra, hátborzongató vinnyogásra riadjak. A tüdőm már szúrt a nyirkos levegőtől, amibe égett hús, rothadás, ürülék és más meghatározhatatlan szagok bű­ze vegyült. Könnyíteni magamon csak ugyanabba a vízbe tudtam, amiben én is rejtőzködtem. Enni előző reggel óta nem tudtam, ami talán áldásos is volt, hisz valószínűleg úgyis felöklendeztem volna félelmemben és undoromban mindent. Mindezen túl, őszintén megmondom, máig nem értem, miért nem fagytam halálra odalent. Rettegésemben hal­kan suttogva-énekelve az ősökhöz fohászkodtam, üres, jelentés nélküli mantraként sorolva az imákat, amik megnyugtató ismerősként kötöttek múltam, egykori otthonom örök, biztonságosnak vélt köze­géhez, a hirtelen ellenségessé és tébolyítóan ide­genné vált, összeomlott világgal szemben.
Már hajnalodott, mikor lázálomszerű delíriu­momból újfajta zajok riasztottak: egyenletesen me­netelő, szinkronban lépegető gyalogosok felvonu­lásának a zaja. Lépteik ütemét hangos harci dobok indulója vezérelte, minden dobütésre mennykőcsa­pásszerű robajjal vágódott egyszerre a földhöz a tízezernyi páncélba bujtatott talp, kisebb földren­gést okozva. Földdarabok és kőszilánkok hullottak a kút falából az arcomba. Szinte magam előtt láttam a vének meséiből ismert, obszidiánszerű élővértbe és éjszí­nű acélba bujtatott, kifejezéstelen zordságot mintá­zó, szemrés nélkül a világba tekintő maszkokkal takart arcú khatif figurákat, ahogy a halálos fenye­getés eleven szobraiként hosszú, szabályos sorok­ban vonulnak kelet felé. A meglóduló fantáziaké­pek hatására a rettegés újabb hullámai csaptak át fölöttem.
Késő délutánra járt az idő, mikor hangjuk kez­dett elhalkulni, jelezve távolodásukat, és én fogva­cogva döbbentem rá: a fölöttem elvonuló hadak tagjai nem lehettek emberek, hisz minden pihenő és megálló nélkül vonultak már egy napja folyama­tosan, és ezt az iramot még a mi, hagyományosan szívósnak titulált népünk legfegyelmezettebb tag­jai sem bírnák tartani. Magamban már azért fo­hászkodtam, így vagy úgy, de legyen vége a fönti sáskajárásnak. Szinte elviselhetetlen vágyat érez­tem a kútaknából való kimászásra, szerencsére azonban rettegésem erősebbnek bizonyult, és még hosszú ideig odalent várakoztam, biztosításra vár­va, miszerint több ellenség nem jön.

Félelmem megalapozottnak bizonyult, mert a következő órában újabb tömegek érkeztek sereg­hajtóként a légiók nyomában: vad, zabolázatlan csőcselék, barbár ork hordák követték khatif uraik lábnyomait, mint a dögevők a ragadozókat. A fe­jem fölött hullámokban átcsapó pusztítás ezúttal különösen ocsmány formát ölthetett, mert hallot­tam, amint a csak hús megemésztésére képes, ö­rökké vérszomjas félemberek elismerő kurjonga­tással a világ tudtára adva torz gusztusukat, ocs­mány csámcsogással vetették neki magukat a kút körül a földbe taposott állatok dögeinek. Szakócáikkal és kőbaltáikkal feltörték a csontokat is, úgy szívták ki belőle a velőt. Amit né­pem mondáiból tudtam az orkokról, az alapján úgy véltem, nem járhattak különbül a faluban hagyott tetemek sem, a vadak nemigen tettek különbséget hús és hús között. Hogy a kutat miért nem használ­ták ivásra, arról akkor csak találgatásokba tudtam bocsát­kozni mindössze: talán az ősök óvó akara­ta rejtette el felépítményét primitív elméik elől, mert életben maradássommal tovább kívántak bün­tetni becsületben született földijeimnél, esetleg az emberállatok hitték úgy tévesen, hogy az előttük járó sereg megmérgezett minden kutat, ami az út­jába került.
De bárhogy is történt, a fenevadaknak nem ju­tott eszébe belepillantani a kútba, az előzőleg fel­prédált táj bűze pedig eltompíthatta a hírhedten ki­finomult szaglásukat, így nem találtak rám. Min­denesetre a légiók emberfeletti igyekezetével szemben a szedett-­vedett falkákban lődörgő, szellős időközönként feltűnő, fegyelmezetlenül kóborló, de foghíjas soraikban is lár­másan csörtető bestiák átvonulása folytatódott az éjszaka folyamán is. Az embernek az volt a benyomása, valódi igyekezet hiányában az orkok hordái éppen csak haladnak valamennyit a sereg nyomában, nem érezvén igazi szükségét a közös ügy támogatásának. Menet köz­ben harsány mulatozásra utaló kaffantások, torok­hangú káromkodás, melldöngető pörlekedés, ré­szeg kuruttyolás, böfögés és más zajok jelezték: a lények a háborút nem is komor drámának, hanem víg kalandnak tartják.

Én továbbra is a végkimerültség határán, egyre erősödő klausztrofóbiával észleltem hol közelebb­ről, hol távolabbról felhangzó jelenlétüket a fejem feletti világban. Egyre fokozódott bennem a kény­szer, hogy átadjam magam a pánik szülte indula­toknak, és kitörjek földmélyi veszteglésemből, s ha kell, puszta kézzel rontsak rá a hallottainkat meg­szentségtelenítő, szenvedésünkből hasznot húzó, kínjainkon mulató primitív dögevőket, még akkor is, ha utána engem is megölnek. De sokan voltak, atyám, túlontúl sokan ahhoz, hogy akár érezhető veszteséget okozzak nekik. Ha meg is próbáltam volna bármit tenni ellenük, az olyan lett volna, mint a szúnyog, amely nekitámad a bivaly irhájá­nak, hogy kárt tegyen a behemót állatban. Félre ne értsd, atyám, ekkorra már nem is a halált féltem, hanem az értelmetlen halált, a fogcsikorgató tehe­tetlenséget, amiért szembeszállni sem tudok a min­dent elpusztító áradattal. Így hát várakoztam kitar­tóan, miközben rettegésem fokozatosan acélke­mény önfegyelem fékezte epekeserű dühhé érett lelkemben.

Az égbolt zenitjén járó, vérvörösen égő első hold fénye világított be gyűlöletes vermem mélyé­be, mikor újdonsült rettenettel vettem észre az újabb, ezúttal némán érkező borzalmat: a pont felettem ragyogó holdsarlót röpke pillanatokra kive­hetetlen formájú, bőrhártyás szárnyú, de bizonyo­san legalább megtermett ló nagyságú lények szilu­ettjei takarták el időről-időre, magasan az éjszakai égen repülve a földfelszínnel párhuzamosan. Kö­zeledtük láthatólag az orkokat is készületlenül érte, mert mikor megérezték jelenlétüket, félbehagyták minden visszataszító cselekedetüket, és egy lény­ként vonítottak a holdat ugató kutyákhoz hasonlato­san a csillagokba, messzire hallatszó, a Farkasszellemhez méltó harci kiáltásukkal bezengve a síksá­got, miközben kerepelőket, dobokat és fegyvere­ket ütöttek egyre gyorsuló tempójú, kapkodó ütem­ben egymáshoz. Csak e hátborzongató háborús in­duló visszhangjaira figyelve döbbentem rá: több ezren lehetnek a környező pusztákon a fajtájukból, több ezer torokból szállt az égre a vérfagyasztó ki­hívás. Máig nem tudom, atyám, mik lehettek azok a szárnyaló iszonyatok, és mi célból szálltak ak­kortájt épp arra, de őszintén megmondom, örülök, hogy nem kell őket jobban ismernem. Így is kísér­tenek minden éjszaka rémálmaim mélyén.

Mindenesetre a portyázó orkok folytatták ván­dorlásukat keletre egészen a következő hajnalig. A felkelő nap első fényére már jobbára továbbálltak, egyre ritkábban, egyre távolabbról hangzott fel egy-egy elmaradva bitangoló banda távoli kóvály­gásának ricsaja. Csak a kísérő zajok elhalkulását követően, a néma hajnalt fülelve ébredtem rá, mi­lyen tökéletes is volt az átvonuló krániak által hát­rahagyott teljes pusztítás: nem hallottam ugyanis a közelgő reggelt köszöntő megszokott hangokat - a madarak csiripelését, a tücskök ciripelését és a töb­bi hasonlóan jelentéktelen, ám hiányában mégoly fájdalmasan feltűnő dallamot. Nem halottam sem­mi mást, csak a szél surrogását a kihalt puszták fe­lett.

És saját szívem zakatolását.
Végül elhallgattak az utolsó távozók észlelhető bizonyítékai is, és én egyedül maradtam. Magasan a fejem felett ott látszott a verőfényes nappali égboltnak a kút száján át is észlelhető kosárfenéknyi szelete, mint valami shadoni szent glóriája. A tiszta eget ismét lágyan fodro­zódó bárányfelhők tarkították, a ragyogó aranyként elömlő napfény meleg sugarai cirógatták az akna fa­lát, gyengéd szellők fújdogálták a felszín hamvait. Ahogy ott lenn lestem a kék eget, valahogy való­színűtlen rémálomnak tűntek az elmúlt napok ese­ményei. Mégsem bírtam magam rászánni a kimá­szásra, pedig erre már lázas, hurutos krákogással vegyes köhögésem, elgémberedett, fájó izmaim sajgása is sürgetett.
Már Napközépre járt az idő, mikor végre erőt vettem magamon, és megkezdtem kikászálódásomat a verem mélyéből. Hátamat a kút falának vetettem, egyenesen kinyújtott lábaimmal időről-időre fesze­sen kitámasztottam magamat az akna túlsó falában, a veszedelmes magasságban függve, míg a középen futó lánc segítségével fel­húzódzkodtam magam. Ma sem tudom egész pon­tosan, miként sikerült kimásznom visszazuhanás nélkül, de még arra is maradt erőm, hogy a kút száját elérve felnyúljak és megkapaszkodjak a csörlőben, majd kiemeljem koloncnak ható testemet, mielőtt végkimerültségemben lerogytam a földre, míg hátammal nekiroskadtam a sírhideg kőkávának. Ahogy erőt vettem zihálásomon, és először próbáltam tudatosítani magammal a környezetem látványát, döbbenten eszméltem rá, hogy egy földbe szúrt kráni hadijelvény magasodik a kút kávája mellett. Feketeacél feje három, körbe foglalt sarlót ábrázolt, a birodalom három alappil­lérének - vér, velő, hús - szimbolikus metaforáját. Ekkor ébredt fel bennem először a gyanú, misze­rint talán épp evégett az elrettentő khatif monumentum miatt került ki engem mindvégig a vész, és nem a vakszerencsének köszönhettem túlélése­met. Ezen azonban akkor nem sokat töprengtem, mert a következő pillanatban tudatosult bennem a filigránfém szigillum résein túl elterülő panoráma. A táj, ami a szemeim elé tárult, a legvadabb rém­álmaimon, legelkeseredettebb elképzeléseimen is túltett. A két napja még zsengén zöldellő vete­ménnyel teli földek most feltúrt, kitaposott, he­lyenként kiégett foltokkal tarkított kietlen vidék­nek adtak helyet. Ebbe a földbe voltak most bele­taposva a bivalyok összetört, kicsavarodott elren­dezésű, tövig lerágottan sárgálló csontjai, amelye­ken annyi hús sem maradt, amivel a döglegyek jól­laknának. Szinte fojtogatott a maró szag, amit az egykor itt tomboló lángok füstje és az átvonuló va­dak ürüléke hagyott maga után. A fák, melyeknek egyikére pár napja még magam másztam fel, most lecsupaszított lombozatú, elszenesedő csontujjak­ként mutattak vádlón az égre, némelyik még ép águkról felkoncolt tetemek földi maradványai lóg­tak vékony bőrszíjjakról - sárgás csontok, vigyorgó koponyák, még élő emberekről lenyúzott bőrfoszlá­nyok, skalpok totemoszlopszerűen karóra feltűzött trófeái látszottak mindenfelé.
A falu felé közeledve még borzalmasabb lát­vány fogadott. Ahol egykor a takaros kis kertecs­kék és helyre, zsuppfedeles vályogházacskák emelkedtek, most csak csupasz tartógerendák ma­radványai meredeztek az égre. Közelebb érve lát­tam, hogy néhol a sereg szó szerint elsöpört mindent, a romok úgy néztek ki, mintha egy szélvihar tépett volna szét boldog-boldogtalant, hogy aztán a darabokat szana­széjjel hajigálja a környéken. Felismerhetetlen összevisszaságban feküdtek ott harapásnyomok dí­szítette, porcig rágott, kiszívott velejű emberi cson­tok; apró cserépszilánkok, csaknem elhamvadt ru­hadarabok, kormos farönkök. A sírással küszköd­tem, mikor megpillantottam a helyet, ahol legutób­bi kenyéradó gazdámnak, a szolgabíró házának kellett volna állnia. Emlékezetem szerint ez volt az utolsó alkalom életemben, amikor fájdalomkönnyeket ejtettem.
Kétségbeesett űrrel a lelkemben roskadtam a romok közé, mihelyt felfogtam, hogy a khatif tarolással minden és mindenki, amit és akit addig is­mertem, elpusztult, s vele egész eddigi életem vég­érvényesen semmivé vált. Mert hallottam én oda­lent a sikolyokat és a szívem mélyén számítottam már rá, milyen látvány fog fogadni. Mikor a kútból kimásztam, akkor féltem már attól, hogy valószí­nűleg egyetlen élő lelket sem fogok találni idefönt. De más a végzetet elképzelni, és más tudatosan fel­dolgozni a szemem elé táruló látvány nyújtotta bizonyosság kőkemény, zsigerekbe maró valóságos­ságát. A fejemben mintha ezernyi hang kiabált vol­na, lelki szemeim előtt újra meg újra a falu egyko­ri életének délibábszerű képei peregtek, a temetet­len halottak szellemének kétségbeesett, méltó megemlékezést követelő kísértéseként. Fuldokolva kapkodtam a levegő kortyai után, pedig tüdőm sí­polva vette azt a keveset is. Vagy az éhségtől, vagy az elmémre borulni készülő ájult ködtől, de tűszú­rásszerű fájdalmaktól nyílalt a vaksi homályba bo­ruló szemem világa. A hideg vízben töltött időtől kiáztatott, kérgesre cserzett, fagytól hámló bőröm elviselhetetlenül viszketett, reumás, csúzos láztól égett a testem, és fogalmam sem volt arról, hova mehetnék, vagy mit csinálhatnék a továbbiakban. Az inváziót túléltem, de csak azért, hogy most ki­csapott kutya módjára haljak meg az egykor ottho­nomat jelentő kopár semmi közepén. Ott omlottam tehát térdre az araszvastagon lerakódott hamuban üresen magam elé meredve, és nagyon, de nagyon szerencsétlennek éreztem magam. Számot vetet­tem addigi életemmel, és tudtam, meg fogok halni, hisz a legvégső erőtartalékaimat is rég feléltem már.
Azzal a sokktól és a végkimerüléstől letagló­zódva ájuláshoz hasonlóan mély álomba zuhan­tam, magzatpózban összekuporodva a kopár föl­dön. Valószínűleg én lehettem az első a történelem­ben, aki elszenderült a Fekete Országúton.

A következő pillanat, amikor eszméletemre tértem, mégsem az Istenek Völgyében, hanem egy tábor­tűz fényének tűzkörében ért.

Meglepődve észlel­tem, hogy mindannak ellenére, amit átéltem, már-már természetellenesen kipihentnek és virgoncnak ér­zem magam. Ahogy felültem körülnézni, az éjsza­kai pusztát láttam a tűz fénykörén kívül, valahol az egykori falu határán túl, amelynek terméketlen ko­pársága még rettentőbbnek hatott így a sötétben. Megpróbáltam erőltetni a szemeimet, hogy felfe­dezzem, ki volt az, aki a tüzet gyújtotta, de közel és távol nem láttam egyetlen teremtett lelket sem. A pilla­natnyi tétlenséget arra használtam, hogy a furcsa­mód épnek és egészségesnek - habár továbbra is kétségtelenül mocskosnak - tűnő testem porcikáit vettem szemügyre, és fokozódó nyomással a gyomromban vettem észre, hogy valóban eltűnt az elmúlt napok megpróbáltatásainak minden fizikai nyoma. Itt valami ördöngösség volt munkálkodó­ban.
Balsejtelmem majdnem pánikba csapott át, amikor hirtelen egy közeledő paripa patkódobogásának hangjait hallottam felharsanni közvetlenül a bal ol­dalamon az éjszakából. Bárki volt is a közeledő, nem hallottam és nem láttam jövetelét egészen addig a pillanatig, mikor már csak alig tízlábnyira megközelített engem. Ahogy megpróbál­tam kivenni az alakját a sötétben, egy megtermett csataménen lovagló nomád sziluettjét véltem ki­bontakozni az éjszakából, azonban az összképen sokat rontott, hogy mind a lovas, mind a ló szeme vörösen izzott a sötétben.
Egy pillanatra megfordult a fejemben az ötlet, miszerint el kellene rohannom, de rájöttem, ezúttal esélyem sem lenne a menekülésre. Akármilyen faj­zat is a rejtélyes lovas, már bizonyította a szellemi világ feletti hatalmát, és ha feldühítem, nem csak az életemtől, de a végső békémtől is megfoszthat. És... Igazság szerint a népem elvesztése után már csak valami furcsa űrt éreztem a lelkem mélyén ott, ahol korábban az egészséges életösztön és a fé­lelem lapult. A falu romjait megtekintve már láttam a legrosszabbat, amit el tudtam képzelni, hogy az életben megtörténhet velem; elvesztettem mindent, amit elveszthettem. Mit vehet még tehát el tőlem az idegen?
Ráadásul, ha őt itt is hagyhatnám, hová futhat­tam volna az egész ellenségessé vált világ elől? Ideje volt higgadt férfifejjel szembenéznem az éle­temet elragadni készülő erőkkel.
Azonban, ahogy a lovas beért a tűz fénykörébe, és elkezdett előtűnni az árnyakból a valódi alakja, hirtelen támadt óvatossággal vettem észre, hogy a jövevény egy khatif, aki az általam két napja már látott lószabású fenevadak egyikén utazik. Ahogy gyakorlott könnyedséggel leugrott a nyeregből és légies ruganyossággal elindult felém, szemügyre vehettem nem mindennapi külsejét is: a magas, iz­mos, ösztövér figura sötétre cserzett bőrből készült lovaglónadrágot és szőrmével bélelt bekecset vi­selt hatalmas testén, vállára farkasprém szegéllyel ékesített utazóköpenyt vetett. Hátára rettenetes, skalpokkal díszített nyelű csatabárdot szíjazott, nyerge mellé hanyagul egy lófarkas kopját és egy tegez íjat rögzített.

De a legkülönösebb mégis az arca volt, ami mintha a kétarcú Kyelt ábrázoló istenszobrok torz utánzata lett volna. Mert ahogy a fény megvilágítot­ta arcának felém eső bal oldalát, egy - zsírral és vi­asszal fürtökbe rendezett - hosszú fekete haját fa­golyóbisokkal és csontgyűrűkkel varkocsba fogó, szakállas férfit láttam közeledni. Mellkasáig lógó szakállának szálait is faragott fagyöngyökkel fűzte csíkokba. Ellenben amint a fejét elmozdította, lát­hatóvá vált az arcának másik oldala is, és döbben­ten vettem észre, hogy az orra túlfelétől kezdve a bőrét csupasz­ra borotválta. Se szakáll, se bajusz, se dús sörény, csak a kopasz, finom hegek erezte, érdes bőr. Mert a bőre bizonyította leginkább nem emberi mivoltát: ez a bőr ugyanis vaskos volt és szürke, akár az a drága, külhoni rinocéroszbőr, amibe a káptalan jegyzőkönyveit vonták be.
A szemei azonban továbbra is lángoló vörös li­dércfénnyel égtek, és kimondhatatlan indulatokról regéltek, amelyek a jövevény lelkében tombolhat­tak. Ahogy határozott, energikus léptekkel a tűz velem átellenben levő oldalához sétált, megfigyel­hettem, hogy járásában is elfojtott, őselemi erejű szenve­délyek visszhangja kísért, mintha bármely pillanat­ban szétvethetné őt valami belülről izzó düh. Moz­dulatai hirtelenségükkel, sebességükkel, íveikkel, kőkemény önfegyelemmel lefékezett lendületű, állandósult kapkodás benyomását keltették. Az idegen egész megjelenéséből valami vadállati bru­talitás, nyers erőszak képzete sugárzott, mint a megveszett nagyragadozók esetében, és ez önkén­telenül is óvatosságra intett vele szemben. A ke­gyetlen megjelenésű férfi némán leült egy kőre a tűzzel szemben, és félreérthetetlen mozdulattal in­tett: én is kövessem a példáját. Ahogy a vöröslő lángok megvilágították aszimmetrikus kifejezéste­lenséget ábrázoló démoni képét, és gyilkos indulat­tal teli szemei rám tekintettek, én hirtelen hideg ve­rejtéket éreztem végigcsorogni a hátamon. Nem bírtam egy percre sem állni a tekintetét.
Szerencsére a jövevény nem húzta az időt szem­párbajjal, hanem rögvest furcsa füveket halászott elő egy a derékszíján lógó bőrtasakból, és ezeket a tűzbe vetette. A tűz először nagyot lobbant, ahogy az anyag táplálni kezdte, majd lelohadt, és zajos pattogással sűrű fehér füstöt kezdett eregetni, amelynek csíkjai furcsán organikus tekergőzéssel kezdtek kígyózni körülöttünk. A hideg is kirázott, mikor észrevettem, hogy a sűrű fehér füstfoszlá­nyok némelyiké némán üvöltő emberi arcokat for­máz.
Ekkor az idegen váratlanul megszólalt. Furcsa, artikulálatlannak tűnő hangokat adott ki magából, amelyek rekedten törtek fel a torkából, és engem valahogy a kősziklán csiszolódó rozsdás fémpenge által kiadott zajokra emlékeztetett. Hatásukra mig­rénes fejfájás nyílalt a halántékomba, elhomályo­sodó tekintetű szemeimbe könny szökött, és or­romból pár csepp vér kezdett csordogálni az elpat­tant erekből. Mielőtt látásom kitisztulhatott volna, az aromás füst csíkjai, mint valami fészkébe kúszó kígyó, elevenedtek meg és eredtek orrom és szá­jam nyílása felé, hogy réseiken beszívódva a tes­tem odújába, azaz a tüdőmbe szivárogjanak. Fulla­dozva, furcsán szédülve buktam orra, ahogy a for­ró, száraz füst a belsőmet kezdte égetni, és egy pil­lanatra úgy éreztem, mintha a koponyám mögött perzselő máglya lobbant volna. Értelmetlen és értelmezhetetlen, bizonytalan képek, inkább csak zsigeri benyomások villantak az agyam­ba, mintha hirtelen emlékezni kezdenék valamire, ami valójában soha nem is történt meg. A szemeim előtt hosszú percekig szikrák pattogtak, s ezalatt ön­kéntelenül előregörnyedtem, a földön tenyerelő kar­jaimmal megtámaszkodva, és öklendező fulladozás­sal köhögtem fel a füstöt. Ekkor az idegen újra be­szélni kezdett.
- Ich venadat si nua thars tu Maradus! Bennem a Birodalom felderítőjét tisztelheted! Quad sida tu grashrat nes dia khatiffata thrun! A te helyed a féregéltűek oldaláról felmagasztaltatott a vadász­kopók közé! Ra mata isa thar nada ga sma khatif! Így mától a jog szerint te is a Kiemelkedettek közé tartozol! Hod nada'ga thar estua matho tu arghath, tu urdath, tu medhath! Ugyanezen jog szerint enyém vagy húsodban, véredben, velőd­ben! Guan nath nimata snetthao san okaratho, dath athaknath nath! Békére és nyugovásra sem lelhetsz soha, ha nem engedelmeskedsz! Quada nat tu Dieur! Ez a Rettenetesek akarata!- felismer­tem a szavait, a rettegett Fekete Nyelven, a hírhedt birodalmi khorson beszélt, amit a legendák szerint démonoktól és az alapító aquiroktól tanultak vala­ha a Krán első emberi telepesei.
Persze most felmerülhet benned, atyám, a kérdés, hon­nan ismerhette egy magamfajta suttyó parasztgye­rek ezt az Ynevszerte féltve őrzött, csak a kiválasz­tott kevesek által ismert dialektust? És akár hiszi, akár nem, én is ezt a kérdést tettem fel magamnak, amikor először tudatosult bennem, hogy megértem a jövevény szavait. Ekkor sejtettem meg csak, mi­re volt jó az előbbi bűbája a füsttel! Ma, évek bölcsességével később és a seirafok szolgálatában el­töltött idő tapasztalataival gazdagabban azt mon­danám, a nyelvet ismerő halottak szellemét köthet­te lelkemhez, hogy ők tolmácsolhassák szavait ne­kem. A fű, amit a tűzbe dobott, talán eme halottak sírjáról származhatott.
Persze akkortájt nem jutott időm ilyesmin töp­rengeni, mert az idegen nem vesztegette az idejét, rögtön a lényegre tért.
- Egy krathá magasztosult grashratot keresek, aki a határ innenső oldalán honos. A te feladatod lesz, hogy elvezess hozzá. A módszert te választod.
Mondandóját befejezve úgy nézett rám; mint aki egy érdekes rovart vagy egy eltaposott csigát méreget. De hidegen izzó tekintetének nyugalmát meghazudtolta a kidolgozott, ruha alól is elődaga­dozó izomzatát épp csak érzékelhetően rángató, de az egész testén végigfutó ideges remegés. Gyanítottam, csak nagy erőfeszítések árán tudja visszafogni ki­törni kész dührohamát, amit a magamfajta ala­csonyrendű élőlénnyel folytatott beszélgetés fölött érzett ellenszenve keltett. Míg a nyilvánvaló fenyege­tés felett érzett rettegésem elcsitult, zsibbadt zava­rossággal kergették egymást fejemben a gondola­tok, ezért eltartott egy percig is, mire felfogtam, hogy a thars választ vár. Tehát a szörnyeteg azért hagyott életben, mert egyfajta háziállatnak, thrunnak néz, aki kalauzolhatja őt a számára ismeretlen vidéken. A fordító szellemhang szerint a thrun olyasféle lény, mint az emberi vadászokat kísérő , minden vérnyomot kiszaglászó kopók, vagy mint a pórázon vezetett disznó, ami kiszagolja, hol van a földben elásott szarvasgomba, majd kikaparja azt, hogy kapzsi gazdái piacra dobhassák ezt az aranyat érő kincset. Újdonsült gazdám kurta kijelentéséből úgy tűnt, hogy egy számá­ra közhelyszámba menő munkát kellene itt elvé­geztetnie velem, és úgy hiszi, én máris tisztában vagyok a részletekkel. Homályosan derengett a mendemonda, miszerint a krániak valami vallásfilozófiai okból kifolyólag örök hadiállapot­ban élnek egymással és a világgal a határ túloldalán, ezért az év-tízezredek alatt tökélyre fejlesztették a hatékony túlélésnek a végletekig lecsiszolt for­máját. Társadalmukban folyamatosan ölre menne mindenki mindenkivel, ezért akárki pusztulásra van ítélve, aki gyengének látszik. És úgy tűnik, a felesleges fecsegés, a bőven kifejtett beszéddel együtt járó óvatlan elherdálása az információknak szintén gyengeségnek számított.
Óvatosan válogattam meg szavaimat, mert bár a szókincs a rendelkezésemre állt, de nem mindig tartozott hozzá egyértelmű jelentéstartalom, a Po­kol nyelvében túl sok volt az olyan fogalom, amit a békés tudatlanságban élő külvilág elképzelni sem tudott. Amit felfogtam a jövevény szavaiból, az is igen zavarosnak bizonyult, a grashrat szó a khors­ban olyan élőlényt jelölt, aki a férgekhez hasonló­an megvilágosulatlan életet élt, és ebbe a fogalom­ba az állatokon kívül beletartozott minden ember is, aki a felsőbbrendű intellektus szabályai helyett az érzelmeire hallgatott. A krath szó jelentésében már nem voltam ilyen bizonyos, szó szerint „magvak tárolóját" értettek alatta, ezért akkor és ott úgy gondoltam, talán gabonatároló csűrt, esetleg virág­cserepet értenek alatta. El sem tudtam képzelni, miként nézhet ki egy eleven virágcserép.
- Kicsit bővebb leírásra van szükségem a krath személyére nézve. A szavaid értelme túl általános. Pontosan ki is ez a krath és mi köze van a khati­fokhoz?
A thars úgy nézett rám, mint aki pillanatokon belül türelmét veszti. Kicsit nehezemre esett egy kirobbanni készülő tébolyult indulatoktól fűtött fe­nevad közelében nyugton maradni, de éreztem, ha a legkisebb elbizonytalanodást, vagy kihágást ész­leli önjelölt gazdám, rögvest szörnyethalok. Ahogy végigmértem, még azt is el tudtam róla képzelni, hogy ez esetben puszta kézzel tépne szét.
- A krath törékeny, mint a gabonaszál, mégis fontos szerepet tölt be, mert ő az egyetlen, aki magvat érlel. Hét napja az én magvaimat hordozza.
Kicsit hosszan tartott, de akkor végre megértet­tem. Hát persze, gondoltam, emlékszem egy ősi népmesére, amiben a határ túloldalát megjárt ragan bajnok becsületbeli kötelessége, nem törlesztett adóssága jeléül megfosztotta magát fél karjától. Ilyesféle áldozat lehet az idegen féloldalas kopasz­sága is. Amíg meg nem találja, ami egykor az övé volt, most mégis elvesztett, szégyenben marad. Úgy látszik, becsület nélkül még Kránban is csak félig ember az ember. Vagy a khatif. Olyannyira meglepődtem, hogy hirtelen még az óvatosságo­mat is elfeledtem, és újdonsült tiszteletlenséggel fordultam a jövevény felé.
- Te egy nőt keresel!
Ráadásul a szavaiból azt hámoztam ki, a nő hét napja még a szeretője volt. Bár igazság szerint ne­hezemre esett bárki külvilágit is elképzelnem, aki egy ilyen kráni borzalommal hajlandó lenne össze­szűrni a levet.
- Miért nem ezzel kezdted! Nálatok odahaza mindig tárgyként beszélnek az asszonyaitokról?
A khatif szeme dühösen megvillant.
- Értetlenségeket beszélsz! Nekünk odahaza nincsenek semmiféle „asszonyaink"!
Ezen önkéntelenül is jót mulattam.
- Már megbocsáss, de ezt nem hiszem! Miként maradhattak volna fenn az őseid, ha nem áll mellettük a gyengébb nem?
A kráni úgy nézett rám a vörösen izzó szemei­vel, mint egy nyáladzó idiótára szokás.
- Az én őseim qua 'kudhok voltak! Ha továbbra is összevissza fecsegsz, ahelyett, hogy a feladatod­ra ügyelnél, kénytelen leszek a Leghatalmasabb Úr kegyelmébe ajánlani együgyű lelkedet! - ígérte csendes szelídséggel, szinte barátian suttogva, visszafogott vadállatmorgásra emlékeztető hang­ján a thars.
Hirtelen a torkomra fagyott a gúnyos vigyor, és egy nagyot nyeltem, miközben megújult hullámok­ban tört rám az undorral vegyes iszonyat, és hideg­lelős félelemmel pillantottam az idegenre, de nem a halálos fenyegetés miatt. A qua 'kudh szónak nem voltak ugyan pontos megfelelői a ragan nyelvben, de a fordító mágia a hozzá jelentésben a legközelebb álló dolgok - rajban zümmögő méhek, serényen munkálkodó hangya­bolyok, dögökre gyűlő legyek, enyves hálók, ízelt lábak és csattogó csáprágók - képeit hívta elő a tudatalattimból. Valahogy most egészen más meg­világításban láttam a khatif szürke szaruhámmal fedett bőrének jelentőségét. Emlékszem, azon kezdtem el töprengeni, vajon melyik orcája lehet a teremtés, és melyik a pusztítás arca. Végül arra ju­tottam, az én szempontomból mindegy is; hisz egyik is, másik is a végzetemet jelenti. Ideje volt hát komolyan venni a feladatot, és higgadtan vé­giggondolni a lehetőségeimet.
- Akkor lássam, jól okoskodom-e! Mondandód­ból úgy vettem ki, egy törékeny, a mi földjeinken nevelkedett asszonyt keresel, aki a szeretőd volt hét napja. Akkor tehát te még jóval a légiók előtt érkeztél ide, és úgy jártál-keltél közöttünk, mint az akolba settenkedett farkas a juhok között, de még a pásztoraink ebei sem szagolták ki a nyomodat. Unalmadban holmi etyepetyére támadt kedved, és csak az ősök tudják, miként, de rávettél egy kör­nyékbelit, hogy veled háljon. Az aktus után azon­ban a nőnek nyilvánvalóan megjött az esze, ezért megszökött előled, és mivel jobban ismerte a csúf­fátétel színhelyet nálad, elbujdosott még a bűbájod mindent látó hatalma ellenére is. Most vissza aka­rod szerezni.
A khatif mogorván bólintott.
- Miből gondolod, hogy élet­ben van még egyáltalán?
A khatif kezei ökölbe szorultak.
- Ha halott lenne, azt érezném, azonban valami módon rejtőzködik előlem, és ezt nem tűrhetem. Te ismered az itteni viszonyokat, tudod, hová bujdos­hat egy földönfutó, ha menedéket remél. Neked kell hát felkutatnod, és elém vezetned őt, vagy a Dieurokra esküszöm, a lelked a végítélet eljövete­léig fog kárhozottan kóborolni a köztes síkokon!
A halántékomon idegesen lüktetni kezdett egy ideg. A khatif már amúgy is démoni arcára, ha lehet, még pokolibb vonásokat rajzolt a kettőnk kö­zött lobogó lángok fölött vibráló délibáb.
- Egyáltalán, miért kell neked egy ilyen asszony, ha úgysem veszed gyakorlati hasznát? Miért keresed őt? Szeretetből biztos nem! Akkor talán féltékenységből? Birtoklási vágyból? Dacból? Bosszúból? - ahogy azonban a belső fénnyel égő szemekbe vetettem a pillantásom, hirtelen mindent megértettem, és magamnak válaszoltam meg a fel­tett kérdést:
- Nem, te nem vagy az a fajta, aki bármiben is az emberi érzelmeire hallgat. Azért keresed a nőt, mert valamikor a hatalmadban volt, mégis képes volt megszökni előled. Ezzel eleven bizonyítéka annak, hogy te sem vagy legyőzhetetlen, még a te hatalmadnak is vannak korlátjai. Sőt, már az is vé­teknek számít, hogy egyáltalán háltál vele. Ha a társaid megtudnák, milyen gyenge vagy, rögtön a torkodnak ugranának, és neked sem jogod, sem le­hetőséged nem lenne védekezni ellenük.
A szolgabírónál eltöltött idő jó leckét adott ne­kem a gondolkodó lények kiismerése tekintetéből.
- Vigyázz, thrun, túl messzire mész! Nem tűrhetem el, hogy egy kiemelkedett lény, még ha csak most magasztosult is fel, ilyen alaptalanul ócsárol­jon engem!
- Nyugodj meg, már mindent értek, titkod ná­lam biztos helyen marad!
De értettem én már ekkor mást is. Tudtam, ezek után akármilyen jól is végzem a dolgomat, min­denképp halál vár rám a khatif kezéből, mivel én is élő bizonyítéka vagyok gyengeségének. - Hol lát­tad utoljára a nőt?
Tudtam, nem származhatott a mi falunkból, egy ilyen botrányos afférnak látványos nyoma maradt volna, és már hallottam volna felőle a pletykás öregasszonyoktól.
- Meróa mellet, egy tanyasi pajtában, hét éjsza­kával ezelőtt...
Meróa gazdag falu volt kétnapnyi járófölddel északnyugatra tőlünk. A gazdagságát a felszín alól feltörő naftakutaknak köszönhette. Határában kez­dődött el a környék legveszedelmesebb mocsara, a vármegyényi területet átfogó gruthi láp. Szántam a szegény asszonyt, ha oda menekült egymagában, nem sok túlélési esélyt adtam neki.
-...A krath a gyönyör csúcsán váratlanul drún hatalomszóval támadt ellenem, és mielőtt védekez­hettem volna, eszméletemet vesztettem. Azóta sem érzem a jelenlétét, és a szavaim sem világították meg a lába nyomát.
Látom, atyám, a szemedben az ámulatot, ahogy az enyémben is látni kellett volna annak idején, ha tudom, miről beszél az idegen. De akkortájt még műveletlen senkiházi voltam, mit tudtam én azt, hogy a drún mágia veleszületett képesség, ami csak a vérben, velőben, húsban oldódó hatalomból nyeri tápláló lángját! Ha ezt már akkor tudom, ta­lán sokkal nagyobb tisztelettel és óvatossággal gondolok a rejtélyes hölgyeményre, aki képes volt maga alá gyűrni egy megtermett, pokoli életesszenciákban tobzódó khatifot. De így játszi könnyedséggel jutottam helytelen következtetésekre, és beadtam a derekam.
- Ám legyen, vállalom! Segítek neked felkutat­ni a szökevényt! De utána cserébe szabadon engedsz engem!
A jövevény némán bólintott. Tudtam persze, ezt soha nem fogja megtenni, mégis próbáltam húzni az időt, hogy egy alkalmas pillanatban egérutat nyerjek. Bár fogalmam sem volt, ez miként követ­kezhetne be, hiszen bárhogy is erősítette meg re­ményeimet a nő példája, mégsem tudtam semmit sem kiagyalni, amivel élve tudnék meglógni a szörnyeteg elől. Szerencsémre alapvetően félreért­hettem a khatif szándékait.
- Rendben. Egy drathnyi időd van, hogy meg­találd!...
A drath megközelítőleg seregfordulót jelent, va­gyis annyi időt, ami alatt egy elvonuló inváziós se­reg megunja a prédálást, és visszatér a hódítási ha­tár legszéléről a hátországába, anélkül, hogy utóvé­deket vagy sebezhető felületeket hagyna maga után.
-... Az időd kiteltével hivatni foglak. De ne merj csalódást okozni nekem! Nem térhetek vissza becsület nélkül a Fekete Határ mögé!
Mintha annak, amit művelt és a fejében forga­tott, bármi köze lett volna a becsülethez!
Azzal hirtelen lendülettel felpattant a kőről, amin eddig ült, és a hátasa felé iramodott. Még fel sem ocsúdhattam a döbbenetemből, amiért csupán ennyivel megúsztam a találkozást a teremtett világ egyik leggonoszabb fajzatával, mikor ő már nye­regbe szállt és elvágtatott az éjszakában. Alig tízlé­pésnyi távolságban járhatott azonban, mikor a távozását kísérő hangok elnémultak, ő maga pedig beleveszett a puszta sötétségébe, mintha soha nem is létezett volna. A tarkómon valamiféle bizsergést éreztem, a homlokomon hideg veríték ütközött ki. Bárhogy is meresztettem a szememet, csak a kris­tálytiszta csillagos égboltot láttam magam körül a sivár hamusivatag fölé borulni, a vízszintes csíkot sehol sem törte meg egyetlen távozó lovas sziluett­je sem. Ahogy a percek teltek, kezdem úgy hinni, talán csak az én elmém bomlott meg a szörnyű tra­gédiák során, és a rejtélyes khatif valójában soha nem is létezett, valószínűleg az egész beszélgetést csak beképzeltem magamnak. Ennek látszott el­lentmondani csodálatos módon felgyógyult testem állapota és a mellettem lobogó tábortűz. Akárhogy is, akkor és ott komolyan reménykedtem, hátha so­ha többé nem kell találkoznom vele.
Tudhattam volna, hogy mindez pusztán hiú áb­ránd!

A khatif távozására rákövetkező reggelen enyhén szólva nyúzottan ébredtem. Habár az ébredés kissé megtévesztő kifejezés. Pontosabb lenne eszmélést, esetleg szellemi felocsúdást mondanom. Bár tes­tem felgyógyult a kráni mágia hatására, de a lelke­men ejtett hegeket többé már semmi sem tudta be­gyógyítani: többször riadtam fel sikoltozva az éj­szakában, és lidércálmoktól kába fejemnek nem tettek jót a körülöttem szembeszökően ékeskedő végpusztulás nyomai sem. Megkínzott öntudatom előtt kezdett összefolyni rémálom és valóság.
A kényszerű virrasztás örökkévalónak tetsző órái, nyugtot sehogy sem lelő, cikázó gondolataim ostroma alatt volt időm eltöprengeni az elmúlt na­pok eseményein. Zavaró volt az érzés, amely minduntalan ott motoszkált zaklatott tudatom há­tuljában: éreztem, van valami részlet, amely fölött sietségemben elsiklottam. De bárhogy erőltettem az elmémet, sehogy sem tudtam rávenni magam a tiszta gondolkodásra, mert lezárt szemhéjam mö­gött folyton csak az elmúlt napok szörnyűségei ját­szódtak le újra meg újra, lelkem önkéntelen vissza­térési kényszerében életutam derékbatöréséhez. Próbáltam feldolgozni a felfoghatatlan traumát.
Újra és újra próbáltam végiggondolni, mi volt az a motívum az elmúlt napokban, amit elrontottam, mi volt az, amit másképp kellett volna tennem ahhoz, hogy a falu tagjai - lelki szemeim előtt éj­feketére pörkölt bőrű, nyílveszőkkel átlyuggatott testű, kiforgatott zsigereiket vérmocskos kezekkel szorongató, vádló tekintetű élőhalottak - életben maradjanak. De végül mindig oda lyukadtam ki, hogy semmit sem tehettem.
Félálomszerű, lelki sajgással teli állapotomban végül a félarcú khatifon, és az általa kiadott felada­ton kezdtem töprengeni. Abban az első pillanattól fogva biztos voltam, hogy nem fogom végrehajta­ni a parancsait, és nem fogom megkeresni neki azt a nőt. Tudja, atyám, szerintem mindössze kétféle fajzat létezik ebben a világban: gonosz és még go­noszabb. A gonosz élőlény abban különbözik bi­tangabb társától, hogy úgy tesz gonoszságokat, közben nem tudja magáról, hogy amit tesz, az rossz; sőt, esetenként meg van győződve róla: helyesen cselekszik. A még gonoszabb viszont mind­végig tudatában van önnön hitványságának, mégis minduntalan ugyanazokat a bűnöket követi el. Én ugyan bevallottan az utóbbi kategóriába tartozom, mégsem vagyok, és soha nem is voltam az a tróger, aki egy ártatlan és feltételezhetően védekezéskép­telen nőt kiszolgáltat egy pokolból szalasztott őrült fenevad kényére-kedvére, még ha ez a fenevad ed­dig mérsékelte is magát a jelenlétemben.
De a nő menedékhelye, a gruthi láp mégis mint­ha csábítóan hívogatott volna engem.
No, nem mintha annyira vágytam volta a dago­nyában való megmerítkezésre, de minél inkább gondolkoztam, annál inkább biztos voltam benne, ha maradt még rajtam kívül túlélő a környéken, az mostanra mind a saját anyját is eladni képes úton­állóvá vedlett vissza, mert legalább annyira éhezik és elkeseredett, mint én - következésképp bármire képes, akár arra is, hogy rajtam töltse ki a dühét. Arról meg nem is beszélve, hogy talán még mindig kóborolhat erre egynéhány későn eszmélt, a főse­regtől lemaradt kráni portyázó, akik jobb híján ve­lem is beérik vacsorára a drágalátos khatifjuk kife­jezett kívánsága ellenére. És nekem nem állt szán­dékomban kiszolgáltatni magam senki kényére-­kedvére.
Végül, amikor már órák óta hallgattam a hideg és kemény földön fekve a szél sodorta hamu súrló­dását, és erőszakkal lehunyt szemekkel próbáltam magam rávenni a pihenésre, éreztem, amint a kele­ti horizonton feltörő acélfény megvilágítja arco­mat, és a levegőben maradt kevés nedvesség har­mat formájában kicsapódik a dermesztő hidegben a testem körül, egyfajta undok mocsokká változtatva ott a hamulepedőmet. Ekkor eldöntöttem: ideje fel­kelni.
Töprengésemet cselekedet követte, és mire a nap korongja előbukkant a hátam mögött, én már úton voltam a mocsár felé. Az csak menet közben jutott az eszembe, talán más is van olyan elkesere­dett és előre látó, mint én, és alternatíva híján a mocsár máskor kétséges, most viszont egyedülálló menedéke felé veszi az irányt. Mert hová is vihet­né máshová az embert a lába akkortájt, mikor min­den lakható földet elözönlött a gonosz, mint a lak­hatatlan vidékekre? Hisz már vesztenivalója má­soknak sem maradt! A kivégzésre várók beletörő­dött nyugalmával vándoroltam hát végig a halott vidéken. Így jutottam el végül Gruthba.

Köszönöm atyám, hogy kimentettél a kirendelt gyóntatópap elől. Nem tudnék megbízni egy olyan emberben, akit az inkvizíció küldött a kihallgatá­somra, és őszinteség nélkül a gyónás mit sem ér, csak a vallomásom lejegyzésétől venné el az időt. Igaz, amit most neked mondok, az nem számít iga­zi gyónásnak, de talán éppúgy mentesít engem az Istenek ítélőszéke előtt, mintha az lenne. Talán a tartalma ér annyit, hogy neked is elnézi majd Domvik ezt a kis füllentést, miszerint a saját külön bejárású gyóntatómnak mondtad magad.
Tehát a gruthi lápnál tartottam.
Számításom bevált, és a környező vidéket fel­dúló pusztítás a mocsár ingoványos vidékét messze elkerülte. Eleinte nekem is nehezemre esett beljebb hatolni a vidéken, de idővel rákényszeríttetem ma­gam. A lépdelést elébb a tőzegmohaláp nehezítette. Ez a mocsár vízgyűjtő területé­nek peremén őshonos égeres fatörzseinek közén terjeszkedett, a fonnyadt, erjedő avar és az összefüggő földfelszín szőnyege alatt láthatatlan talajvízmedencék rejtőztek, amik a rájuk nehezedő testek súlya alatt kifeszített, szél lobogtatta pony­vaként hullámzottak. Ezen a tőzeglápon csak a keskeny, föld­del feltöltött töltéseken át juthattam tovább, minde­nütt máshol csak egy törékeny, tojáshéj-vékony földréteg választott volna el a mélyben örvénylő vizektől. Ezt a hártyaszerű földréteget a tőzegmo­ha hálóként kifeszülő szálai tartották egyben. Az in­stabil vidéken átvezető szilárd töltéseknek a pere­mén fatörzsekbe faragott útjelző szimbólumok mutatták a mocsár mélyére vezető biztonságos ösvény határát, ezek az irányadó faragványok olyan rovásírásos jelekkel készültek, amit az összes született ragan megértett. A lombokról akasztott ember­ként lelógó, ágakból és vesszőből font, sámáni rontással felszentelt stilizált madárilyesztő bábúk riasztottak el minden idegen betolakodót. Utóbb, a már dago­nyásabb, de sűrűbb aljnövényzettel borított vidéke­ken az előrejutást a bokámba kapaszkodó, vendég­marasztaló növényzet fékezte. Hogy haladni tud­jak, kénytelen voltam taposótalpakat fonni a lehullott gallyakból, és hosszú rudakkal, esetenként elhajított kődarabokkal percenként kipuhatolni magam előtt a talaj szilárdságát. Éhségemet különféle gyöke­rekkel, vadbogyókkal, lépes mézzel, pirított gyík­hússal és nyers madártojásokkal enyhítettem, szomjam oltására az egyik bivalynak még a kút mellől zsákmányolt, üreges szarvába gyűjtöttem az esővizet, vagy a birkairhából készült ködmönömbe ivódott harmatot csavartam ki reggelente. A szú­nyogok és az egyéb rovarok érdekes módon nem bántottak, csak a piócákkal és a kígyókkal akadt időnként gondom.
De el sem tudod képzelni, atyám, én mégis mennyire örültem ezeknek az apró-cseprő bosszúságoknak! Mert ez azt jelentette, végre élettel teli vidéken, a fenevadaktól és a halott pusztaságtól biztonságos távolban vándorlok, és nem kell többé félnem meglepetésszerű támadásuktól. A környező növényzetben, a nádasban, a hajladozó fűzfák kö­zött, az ágakról lógó mohaleplek árnyékában pihe­nő kárókatonák, kacsák és darvak rajai riadtan emelkedtek a levegőbe, valahányszor egy, a láp­széli ligetekben rejtező üregi nyulak pecsenyéjébe beleunt róka próbált rájuk rontani a fészkükben, és mindannyiszor hangos ricsajjal adtak hangot méltatlankodásuknak. És ugyanezek a madarak jelez­ték volna, ha egy szentségtelen kisugárzású khatif járt volna erre. Éjszakánként, mikor a békák breke­gésén kívül más hangokat nem hozott a szél, úgy éreztem, újra békében tudok aludni avarból rakott derékaljamon, hogy aztán a lágy napsugarak ciró­gatására és a vidéken átutazó gólyák kerepelésére ébredjek.
Igen, atyám, az élet szép volt, csodálatos ezer­színű, ezerhangú zsibajjal lüktetett körülöttem, és én mohó lendülettel és egyfajta csendes elégtétellel vetettem bele magamat, hogy a lelkemen esett se­beket kikúráljam. Olyan volt számomra ez a va­don, mint a gyógyír, feledtette velem a fájó űrt, a szívem helyén lüktető tompa sajgást, szinte megré­szegítve élénkségével érzékeimet. A magány csendes mélabúja megszelídítette a küszködéssel teli gyermekkor emlékeit, a szegénység és a kirekesz­tettség pillanatait, és gyengéd nosztalgiává fakítot­ta a falu életéből maradt képeimet. A hadjárat okozta rémképek idővel kifakultak, valószerűtlen­né és idegenné váltak, olyan volt csak emlékük, mint az éjszakát megrontó lidércálmoké, melyek elfeledtetnek az ébredést követő percekben. Máig is ide, a mocsárba menekülök vissza álmaimban, ha már nem tudom elviselni ezt a harsány és kép­mutató „civilizált" világot, és ha létezik számomra túlvilág, remélem, hasonló lesz mindehhez, vagy nem is érdemes meglátogatnom.
Akkor ugyan azt hittem, de az önfeledt gyógyulás ideje mégsem jött még el számomra, mert az ősök szellemei újabb leckét szándékoztak nekem mutatni alázat­ból.

Már vagy két hete benn járhattam a lápban, mi­kor a világ visszarántott a múltam poklába. Pedig kezdetben az az este sem különbözött a többitől, enyhén fülledt, ragyogó holdvilág fürösztötte éjszakának indult, amit nem csak a távoli ékkövek­ként ragyogó csillagok, de a közeli fák között lib­benő szentjánosbogarak - vagy talán pajkos erdő­pillék - tettek ragyogóbbá és ünnepélyessé. Tüzet raktam, hogy annak lángjánál süssem meg leg­újabb vacsorámat, a frissen lenyilazott nyulat, és miután falánkan megeszegettem, ledőltem pihenni. Legnagyobb sajnálatomra gyorsan jött, szemerkélő nyári zápor zavart meg békés bóbiskolásomban, csendes csöpögésével, anyaméh mélyében vissz­hangzó szívdobogásra emlékeztető ritmusával tom­pítva éberségemet. Úgy döntöttem hát, dacolok az óvatossággal és egy különösen sűrű lombozatú fa tövébe teszem át vackomat, még ha ez kitett az est­leges mennykőcsapás veszélyének is.
Nyirkos fészkelődésemet azonban rövidesen han­gos, a közelből felhangzó, félreérthetetlenül emberi sikoly szakította félbe. Azon nyomban kiment az álom a szememből és rögvest éberré váltam az ér­zékeimet elbágyasztó csöpörésző eső ellenére. Is­mét működésbe lépett elmémben az a krániak eljö­vetelekor már egyszer megtapasztalt, életvágyból fakadóan gyors mérlegelésre és reflexszerű döntés­re ösztökélő tudatállapot, amit később, évek gya­korlatával a hátam mögött, mint harci ösztönt ta­nultam meg tisztelni. Az a sikoly ugyanis női si­koly volt. A hangja olyan szívbemarkolóan fájdal­mas és kétségbeesett volt, hogy azonnal tudtam: veszélyt jelez. Azt a dorongot kaptam a kezembe, amit előző nap a láp kipuhatolására használtam. Ezt szorongatva, a nedvességtől megpuhult talajt sietősen próbálgatva a lábaim előtt, módszeres tempóssággal haladtam az előbbi kétségbeesett si­koly vélt eredtének irányába. Lassabban halad­tam, mint reméltem, és míg közeledtem, más, az eső hangfüggönyén átszűrődő, rimánkodó hangsú­lyú szótöredékekből szűrtem ki, hogy a hangok forrásánál egy nő könyörög néhány durván röhögő, hangosan gúnyolódó férfinak. Nem ismertem a pörlekedés okát, és a természet minden mást eltompító alapzaja miatt csak töredékét értettem a beszélgetés tartalmának, de tudtam, hogy a férfiak trágár szavakkal megtoldott, dölyfös mondanivaló­jának hangsúlya nem tetszik füleimnek, bár már et­től függetlenül is feszült figyelemmel, a harcot általában megelőző gyomorszorító, izgatott kíván­csisággal haladtam feléjük.
Aztán megkerültem egy látóteremet mindaddig elálló sűrű bozótost, és az elém kerülő látványtól elöntött előbb a döbbenet, majd az ezt felváltó színtiszta düh. Mert a cserjék mögötti tisztáson, a csíkokba hulló eső függönyén túl három megter­mett férfi alakja rajzolódott ki előttem, akik egy tö­rékeny nőt próbáltak meg erőszakkal lefogni, és maguk alá teperni, miközben annak már amúgy is elrongyolódott ruháit szaggatták lefele éhezéstől és nélkülözéstől nyomorgatott, lesoványodott testé­ről. Harsány, szadista kéjtől szenvedélyes, egymást és önmagukat bíztató jelszavaikból és utasításaik­ból azt vettem ki, hogy épp meg készülnek hágni a szerencsétlen lányt. Bár örökké mérlegelő, a koc­kázatokat mindig pillanatok alatt felmérő elmém átlátta, hogy a három férfi túlerőben van hozzám képest, mégis azonnal tudtam: közbe kell lépnem.
Tudod, atyám, én egy bábaasszony mostoha­gyermekeként nőttem fel, akihez az egész falu fe­hérszemélyeinek apraja-nagyja járt segítségért, jótanácsért, mint ügyes-bajos dolgaik egyetlen vi­lágot tapasztalt megértőjéhez. Mivel ilyenkor időn­ként én is ott aludtam a kemence padkáján megve­tett ágyamban, fültanúja voltam néhány beszélge­tésnek, amikor a sugdolózó asszonyszemélyek úgy hitték, már mélyen alszom. Így aztán valamivel felvilágosultabb voltam a magamféle lurkókhoz képest, akik csak nagyritkán hallhatták a falu kö­zösségének és a látszólag tisztességben élő csalá­dok legbelsőbb magánügyeinek, takargatott szé­gyenének számító pletykákat. Tudtam esetekről, mikor egy asszonynak nem a szerető urától szüle­tett gyermeke, vagy amikor a mindennapi megél­hetést veszélyeztető gondoktól, esetleg saját műkö­désképtelen férfiasságuktól elkeseredett férjek fur­kósbottal vezették le felgyülemlett feszültségüket rokonaik hátán, máskor pedig a ferde hajlamú gaz­dáknak zsenge kisgyermekek tiltott bájaira fájdult meg a foguk. És időnként, igen, időnként még az is előfordult, hogy a férfinépek olyan dolgot kívántak meg, ami hagyományos módon nem volt elérhető a számukra. Ilyenkor persze nem tétováztak kihasz­nálni erőfölényüket, és váratlanul, alattomban, több-kevesebb sikerrel rákényszeríteni akaratukat a gyengébb félre, aki aztán a szégyenletes követ­kezmények gyomainak eltüntetésére az anyámhoz fordult segítségért. A ragan szokásjog ugyanis min­dig a gyengébb nemet tekintette házasságtörésre és fajtalankodásra, üzekedő erőszakra felbujtó félnek, mivel a vén bírák, akik egytől-egyig az élet öröme­iből kiöregedett, évtizedek megalkuvásaiban meg­kérgesedett lelkű férfiak voltak, úgy gondolták „végtelen életbölcsességükben", hogy az asszony­állatok puszta testi felépítése, csípőjük ringatózása is elegendő indok bárki férfinép számára a bűnös tett elkövetéséhez. De nekem személy szerint már csak a hallomása alapján is felfordult a gyomrom az ilyen dolgoktól, és gyűlölettel vegyes megvetés­sel tekintettem okozóira. Hát még akkor, mikor személyesen is alkalmam volt egy ilyen esetnek szemtanúja lenni!
Nem szépítem, atyám, akkor és ott vörös köd borult a szemem elé, és elöntött a vadállati düh ezek iránt a magukból kivetkőzött emberkorcsok iránt, akik ilyesmire készülnek egy védtelen lány ellen. Hirtelen indulatomban szinte ész nélkül in­dultam a dulakodók felé, két marokra kapva doron­gomat.
- Elég ebből! Azonnal engedjétek el a lányt! Még engem is meglepett a saját hangom ereje, ahogy ráüvöltöttem a haramiákra.
A három férfi előbb meglepve kapta felém a fe­jét, majd, ahogy körültekintve megbizonyosodtak felőle, hogy a fenyegető hangú utasításnak én va­gyok a forrása, értetlen meglepődéssel tekintettek a feléjük igyekvő mosdatlan, vékonydongájú, de ko­rához képest jóerőben levő gyerek - jómagam ­irányába. Megdöbbenésük nem tartott sokáig, de legalább addig is eleresztették a lányt, akit, meg­szakítván eddigi tevékenységüket, durván a földre vetettek.
- No nézd csak, hogy kinyílt a csipája valaki­nek! - vigyorodott el kárörvendően a csapat hanga­dójának tűnő, halszemű, őszülő torzonborz szakállt és kóchajzatot viselő, megtermett fickó. Két társa közül az egyik disznószemű, harcsabajuszú férfi volt, és hatalmas sörhassal rendelkezhetett még né­hány hete, mielőtt a mocsárba jött, a másik azon­ban - aki szemmel láthatóan a legfiatalabb lehetett közülük - betegesen vézna és sápadt volt, ráadásul, ahogy társai bátorító közelségének tudatában gu­nyoros, hisztérikus röhögésre húzta fogatlan száját, a hahotája beteges, gurgulázó köhögésbe fulladt. Szemei a téboly ködében égtek. - Kid neked ez a fruska? Talán a nővéred? Ha ez így van, jobb, ha most hagyod őt egy kicsit mulatozni a korban hoz­zá közelebb állókkal, és kissé távolabb éjszakázol, míg mi itt végzünk, és akkor senkinek nem esik bántódása!
- Azt mondtam, eresszétek el! Süketek vagytok tán, kutyák?
A hangom továbbra is kérlelhetetlen határozott­sággal zengett. A kopaszodót viszont ez sem hatot­ta meg, helyette felháborodottan elhúzta a száját, miközben letörölte az orráról az arcát mosó, lezú­duló esővizet.
- Ejnye, fiam, hát téged otthon nem tanítottak meg a jómódorra? Soha nem mondták talán, hogy tiszteld az idősebbeket? Vagy, hogy ne üsd bele az orrodat az érett férfiemberek dolgába! Na de majd én most megtanítalak a helyes viselkedésre! - mor­dult fel fenyegetően, majd égő tekintettel sokat sej­tetően méregetett, miközben egy kést húzott elő az övéből, és megindult felém. Én mégsem félelmet, hanem eszelős, színtiszta gyűlöletet éreztem iránta, és összeszorított fogakkal felkészültem, hogy ha közelebb ér, elévágjak. Ekkorra azonban feltápász­kodott a földről az előbb nyekkenve odavetett lány, majd felmérve a terepet a bandavezér vállára vetet­te magát hátulról, és míg a nyakát fojtogatón átkul­csolta az egyik karjával, addig a másikkal a kést tartó kezét próbálta lefogni, ahogy körmeit bele­mélyesztette a lator alkarjába.
- Ne! Nem engedhetem, hogy bántsátok! Fuss kölyök, ha kedves az életed! - kiabálta mindeköz­ben, majd kihasználva a csimpaszkodása jelentette helyzeti előnyöket, vadul beleharapott a fickó fülé­be. Az fájdalmasan felüvöltött, és kést tartó kezé­vel hadonászva, rúgkapálva próbálta magáról leva­karni a csöpp kis nőt. Társai, nem látván bennem komoly ellenfelet, rögvest megfeledkeztek rólam és kinyúltak, hogy a haramia segítségére siessenek. Erre azonban nem hagytam időt nekik. A nő kiabá­lását követően azonnal, nem hallgatva az okos szó­ra, mozgásba lendültem én is, és artikulálatlan üvöltést hallatva a nehezebben legyőzhetőnek tűnő ellenfélre, a kövérre koncentráltam. Botommal a sebesség hajtotta lendület erejét felhasználva, visszafogottság vagy könyörületes megfontolás nél­küli hidegvérrel sújtottam a férfi feje felé függőle­gesen. Csapásom eredménye hangos reccsenés lett, ahogy a későn ocsúdó fickó homlokán beszakadt a bőr, és ő eszméletét vesztve csuklott össze egy nyekkenés nélkül, estében a szomszédos sárgyűjtő verem felé hemperedve. Innentől további sorsát il­letően nem volt érkezésem megfigyeléseket végez­ni, mert eddigre a gőrhös is felfigyelt tettemre, és a nő helyett inkább ismét velem kezdett törődni, fe­lém iramodott és mielőtt megfordulhattam volna, oldalról ledöntött engem a lábamról. Ahogy ezt kö­vetően rekedt hörgéssel felemelkedett, hogy arrébb lépve legyen elég helye belém rúgnia, én reflexsze­rű ellenlépésemben olyat tettem, amire azóta is csak megdöbbenéssel tudok visszagondolni, atyám.
- Kushadj! - üvöltöttem rá ugyanis, és csak ahogy a képéből a szó hallatára kifutott a szín, döb­bentem rá, hogy hirtelen indulatomban ösztönösen a Fekete Nyelvet használtam. A következő pilla­natban, mint akit szélütés ért, úgy vágódott hátra merev testtartással a fogatlan fickó, tátott szájából habos vért öklendezve fel. Azonban a váratlan cso­dán nem volt időm eltöprengeni.
Alighogy megbizonyosodtam róla, hogy vele többé nem lesz gondom, újra a dulakodó páros fe­lé emelhettem a tekintetem, épp idejében ahhoz, hogy még lássam, ahogy a nagydarab ember késé­vel vakon hátraszúrva a válla fölött megvágja a lány orcáját. Tehetetlen dühömben felüvöltöttem és már ugrottam, szándékaim szerint felpattanáso­mat követően őt véve célba, azonban az esőtől sí­kos talajon megcsúsztam, és újfent hanyatt vágód­tam. Estemben olyan szerencsétlenül értem földet, hogy kinyújtott nyakkal és állal csapódtam a föld­nek, így nem csak a fogaim koccantak össze a fü­leimben hangos csattanásnak tűnő zajjal, de kiala­kulófélben levő ádámcsutkám is majdnem bezúzó­dott; emiatt fulladozva nyeldestem a nyálamat, re­mélve, az agonizáló fájdalom rögvest alábbhagy. Csak könnyes szemeimmel láttam, amint a földre zuhant lány megsebzett arcához kap, majd a kolon­cától való megszabadulása után végre könnyedén megforduló, fölé magasló férfi felé fordított arccal valamiféle megdöbbenés, fájdalom és kétség­beesés elegyéből született, mélyről feltörő, artiku­lálatlan hanggal felsikolt.
A hangja azonban nem várt hatalom reszelős zöngéivel telítődött, mert atyám, az égre esküszöm neked, én onnan, a másfél méteres távolságban ha­salva is éreztem a szinte megfoghatóvá sűrűsödő si­kolya szelét, ahogy a dobhártyarepesztő hang gátját átszakító szökőárként zúdult ki a nő száján. A si­kolynak valahogy súlya volt, és valósággal letagló­zott mindenkit, aki az útjába állt. A föld is remegni látszott alattam, és a gerincembe, csontjaimba, sőt, a vállamba mélyesztett, óvó jelekkel felszentelt rú fémkorong, a ragan védőtalizmán körvonalaiba is fájdalom nyílalt, miközben a lány fölé hajoló férfit mintha valami láthatatlan, rettenetes erő kapta vol­na fel, és a levegőbe repítve hátrahajította volna vagy nyolclábnyi távolságba. Röppályája végén hangos csörömpöléssel, a törő csontok és a hasadó gallyak kiváltotta zajok kíséretében ért földet.
A lányt mintha magát is meglepte volna az ösz­tönös feljajdulásának kétségbeesés adományozta természetfeletti hatalma, mert döbbenettől elkere­kedett szemekkel tekintett mereven előbbi fenye­getője nyughelye felé még vagy percekig. Csak ek­kor jutott eszembe, hogy megpróbáljam megmoz­dítani tetőtől talpig horzsolásokkal teli, fájdalomtól sajgó testemet, és megpróbáljak feltápászkodni. Sajnos ez nehezebben ment, mint vártam, a kinyúj­tott karom kétszer is összecsuklott alattam, ahogy megpróbáltam rajta felnyomni magam. Idővel mégis sikerült a földdel való ütközéstől kábán, a hangvihartól csöngő fülekkel, kúszva odahúzni magam a lányhoz. Csak most volt először alkal­mam tüzetesebben szemügyre venni. A lezúduló esőtől csapzott, ázott szőrmeszagú, hosszú fekete haja sármocskosan tapadt a bőréhez és nedves csí­kokban lógott le a válláról. Hatalmas, mogyoróbar­na őzikeszemeivel riadtan bámult maga elé a sem­mibe, miközben egyik kezével az arcát éktelenítő újdonsült sebet szorította, amiből esővízzel elkeve­redett friss, vörös vér folyt. Kicsiny, kerekded orra és telt vörös ajkai egy kisgyermek ártatlan vonása­it kölcsönözték neki. Szörnyen nézett ki, de a mo­csárban élés megviseltsége és a friss megpróbálta­tottság szembeszökő nyomai ellenére is feltűnt, milyen bájos teremtés lenne rendes körülmények között. Ruháit elrongyolta a vadon élés nyűgjeinek és a haramiák előbbi megszaggatásának közös munkája. Mindent egybevetve, nem tűnt idősebb­nek tizenhét évesnél.
Mégis, mennyi mindent kellett már kiállnia! Ahogy kifújtam magam, megszólítottam, köz­ben óvatosan próbáltam megnézni a sebét.
- Jól vagy? El kell látnunk a sebedet, nehogy el­fertőződjön!
Szerencsére láttam, nem túl mély, csak egy fe­lületi karcolás.
- Nyugodj meg, most már nem lesz semmi baj! Egyébként mi a neved? - folytattam a barátkozást, s mivel továbbra is hallgatott, tapintatosan arrébb húzódtam.
A csönd kezdett kényelmetlenné válni, így inkább a mellettem fekvő, habzó szájú nyomorult állapotát vizsgáltam meg. Bár ellenfeleim hitvány gazemberek voltak, mégsem akartam őket megölni. Addig még sosem öltem embert. A fogatlan szeren­csére még lélegzett, miközben tátott száján át ön­kéntelenül nyeldeste az esővizet, ami jót jelentett, és körülnézve láttam, hogy a behasított fejű haspók­nak - aki egyébként az árok aljára, lábait a dagonyá­ba merítve feküdt a hátán - is vígan csörgedezik a fejéből a bíbor vér, tehát ver még a szíve.
- Inui - felelte, ahogyan eszméletére ocsúdott a hátam mögött, ez a törékenynek látszó, valójában veszedelmes lány, majd hirtelen felfogva, hol van, izgatottan megélénkülve emelkedett fel ültéből.
- Mi történt a bitanggal? Él még?
Ezt próbáltam egyébként én is éppen kideríteni, azonban olybá tűnt, hogy a haramiavezérnek keve­sebb szerencse jutott: törött csontjainak sárgálló szálkái nyíltan meredtek ki lehetetlen szögekben ál­ló végtagjainak csonkjaiból, törzsét és nyakát a háta alá került cserjés gallyai ütötték át. Kigúvadó szeme üvegesen meredt a semmibe, torzonborz fejét esővíz áztatta. Halottabb már nem is lehetett volna.
- Sajnálom, Inui! Jobb, ha ezt nem nézed meg. Remélem nem voltak az ismerőseid! - feleltem ne­ki, bár ő nem hallgatott rám.
A saját szemeivel akart meggyőződni a dolog­ról. Különösen erős lelkialkatú lánynak bizonyult, hisz el sem fintorodott, csupán a szemeibe költö­zött valami fájdalmasan szomorú kifejezés.
- Istennőm, miért? Miért kellett ennek így tör­ténnie? Miért követ engem még ide, a mocsárba is a borzalom! - sóhajtott fel keserűen. Majd rám né­zett, és szörnyülködve végigmért:
- Ejnye, de sápadt vagy kölyök! Még tüdőlobot kapsz ilyen időben! Gyere, keressünk valami szá­razabb helyet, ahol ledobhatod ezt az ázott ruhát.
Azzal a ködmönöm ujjánál fogva húzni kezdett egy földnyelv irányába. Úgy tűnt, ismeri a járást errefelé, és pontosan tudja, merre lépjen.
- Ismerted őket? - kérdeztem ismét tőle.
- Csavargók voltak, időnként hozzánk is betér­tek a faluba, Meróába. Vajon miért nem volt ott jó nekik, miért jöttek utánam?...
Ekkor kezdtem el sejteni, talán még nem tud a külvilágban történtekről.
-...És egyáltalán, miként jutottak be ilyen mélyre a lápba?
- Te hogy kerültél ide? - kérdeztem tőle. Ő válaszul óvatosan méregetett egy darabig, mintha azt fontolgatná, mennyit mondhat el nekem.
- Nagyapámmal gyakran idejártunk kicsi ko­romban, így ismerem a járást. - Itt kérdő tekintete­met látva hallgatott egy sort, majd szemmel látha­tóan rossz emlékekkel viaskodva kényszeríttette magát a következő megjegyzésre:
- Nemrégen történt valami odakint, ami arra késztetett, hogy a családom megóvása érdekében ide jöjjek. De ha már itt tartunk, ki fia-borja vagy te, és mit keresel most itt?
Itt rajtam volt a habozás sora, és óvatosan végig­gondoltam, hogyan mondhatnám el neki kímélete­sen a történteket. Sajnos az őszinteségen kívül más, könyörületesebb megoldás nem jutott az eszembe.
- Inui, sajnos újra rossz hírt kell közölnöm ve­led! A családod meghalt, mint ahogy mindenki más is a faludban. Lemészárolták őket a khatifok - a szavak valahogy sutának és közhelyszerűnek tűn­tek, nem éreztem elég illőnek komolytalan üressé­güket a tragédiához.
Szavaimra Inui úgy fordult meg, mint akit kí­gyó mart meg. Szemei tágra nyíltak az indulattól, karjaimon megszoruló ujjainak körmei szinte belé­vájódtak a bőrömbe.
- Hazudsz! Az nem lehet! Arról tudnom kelle­ne! - kiáltotta kétségbeesetten.
- Hallgass meg Inui! Szerinted miért vetődtek erre a csavargók? Ők is a futótűzként terjedő pusz­tulás elől menekültek eddig! - és itt a hátam mö­gött levő tisztás fele biccentettem. Inui kétség­beesetten ide-oda kapkodó tekintetében könny­cseppek jelentek meg.
- Nem igaz! Te is a khatifoknak dolgozol! Ér­tem jöttél és így akarsz átejteni! - karjaimba kar­moló kezének szorítása már fájt.
- És én majdnem magammal vittelek a Mene­dékbe! Takarodj a szemem elől! - kiáltotta, azzal eltaszított maga mellől, és hátra sem nézve elro­hant a földnyelven az esőáztatta éjszakába.
Én ott ültem a földre huppanva, ahová Inui lö­késétől estem, az ázott föld szagát éreztem, és fur­csamód azt kívántam, bárcsak igaza lenne. Pedig a szavai jobban fájtak, mint bármelyik tövisszúrta, vagy nádvágta seb, amit az elmúlt napokban sze­reztem.

A széplelkű költőknek, a tudálékos historikusok­nak és a vagabond igriceknek szokása, hogy csak az olyan nőkről írnak ódákat, akik emésztő szenve­délyekkel élik le az életüket, könnyelműen bánnak az erkölccsel, és gyakran bárkit kegyeikben része­sítenek. Krónikáikban hataloméhes hercegnőcs­kék, forróvérű kurtizánok, fehérmájú polgárasszo­nyok, kicsapongó boszorkányok és önnön gyenge­ségüket fegyverként kihasználó, zsarnokoskodó anyák szerepelnek, akik alkalmasint egész birodal­mak férfinépének csavarják el a fejét, ármányokat szőnek, háborúkat szítanak, népeket döntenek romlásba, örök, letörölhetetlen foltot hagyva a tör­ténelemben.

Talán azért is akartam Inui emlékét megőrizni, mert ő - és a hozzá hasonló ismeretlenek ezrei ­nem tartozott ezek közé a nők közé. Csak egy egyszerű, éppen asszonykorba érő falusi leány volt, aki rosszkor élt rossz helyen, és ő ennek ellenére mégis megpróbált hű maradni önmagához, és az elveihez.
Nem rajta múlott, hogy ez nem sikerült. De ne vágjak a saját szavaim elébe!
Aznap este nem vesztegeltem egyhelyben, ha­nem amennyire az esőmosta nyomok irányjelei megengedték, utána iramodtam Inuinak. Egyrészt semmi kedvem sem volt az eszméletre térő zsivá­nyok közelében maradni, másrészt beszélni is akartam a lánnyal, aki egyértelműen a khatifom ál­tal keresett krath volt. Figyelmeztetni akartam őt, kivel áll szemben, figyelmeztetni, hogy a szörny nem nyugodhat, míg meg nem találj a őt. És vala­hol reméltem, talán ő több magyarázatot tud adni arra, mi történik a határ mentén, és mi indította meg a pokol seregeit világigázó útjukra. Elvégre őt korábban kergették el az otthonából a krániak, ezért talán több ideje volt a helyzet kielemzésére.
És mindenek felett, jólesett volna újra egy be­szélgetésképes ember közelében, megbízható tár­saságban élni.
Igazság szerint, mivel a lány „drún" mágiát használt, méghozzá nem is akármilyen szinten, kis­sé elbizonytalanodtam a megbízhatóságát illetően. Rossz belegondolni, mi pusztíthatja el a khatifot, ha még egy ilyen csapást is túlélt. Igaz ugyan, hogy hatalmától láthatólag a lány maga is meglepődött, és ahogy jobban végiggondoltam, én magam is használtam a harc hevében a Fekete Nyelvet. Ez újabb kérdéseket vetett fel. Addig azt hittem, a thars rámbocsájtott tanító mágiája egyszeri és időszakos bűbáj volt, ami a távozásával megszűnt. Most úgy látszott, maradandó. Másodszor olybá tűnt, én is képes vagyok élni a „drúnok" - akármik is legyenek - természetellenes hatalmával. Ugyan nem sokat értettem a mágikus művészetekhez, de tekintve, hogy mifelénk élő egyetlen felhasználói, a spirituális hivatások kizárólagos képviselői, a sá­mánok magányos, visszahúzódó remeték voltak, akik csak kemény munka árán, évek keservesen hosszú gyakorlatait követően avatták be maguk kö­zé tanítványaikat, mindig úgy hittem, a varázslás tudománya valami nehezen elsajátítható, kiváltsá­gos kevesek számára kitanulható mesterség. Ál­momban sem gondoltam volna, hogy egyszer magam is hasonló képességekkel fogok rendelkez­ni minden képzés nélkül. Azt pedig végképp nem gondoltam, hogy a varázslat tudománya is úgy ter­jedhet, mint az anyám által emlegetett rontásszelle­mek, amik a járványokat és a betegségeket okoz­zák, hisz most szemmel láthatóan ez történt, mert mindenki, aki ki volt téve a khatiffal való találko­zásnak, mostanra maga is szinte khatifá lett.
Ezeken a balga gondolatokon járt az agyam, mi­kor a lány által emlegetett Menedék megtalálásá­nak reményében jártam a mocsarat. Azonban hiába vándoroltam hajnalig, sehol sem leltem nyomát. Végül, a hajnal első derengésére megelégeltem a dolgot, és csuromvizes ruhámtól megszabadulva álomra hajtottam a fejem egy tiszta vizű tószem partján a bozótos takarásában.
De nem pihenhettem sokáig, mert még Napkö­zépre sem járt az idő, amikor egy, a vízzel teli tó­mederbe nyúló hosszú töltés szigetként kiszélesedő végében, ami felőlem nézve eleinte a tó túlsó, fűzfákkal borított oldalának tűnt, a partot takaró nádasból felröppenő kacsák hangjára lettem figyel­mes. Kisvártatva egy női sziluettet láttam a felhős ég miatt félhomályos derengésbe boruló tavacska félszigetének a velem szemközt levő partján egy, a nádastól tisztább partszakasz felé szaladni. Ahogy a lány a tópart mellé ért, a víztükör fölé hajolt, és váratlanul elkezdett öklendezni. Elgondolkozva húztam össze a szemöldököm a bokor takarásában, majd a még mindig átázott ruháimért nyúltam, és óvatosan felöltve azokat, elkezdtem vigyázva meg­kerülni a tópartot a még hosszan a víz fölé hajoló nő felé közelítve. Közelebb érve megbizonyosod­hattam felőle, hogy valóban Inui az, és az éjszaka lecserélhette szakadt rongyait valami kevésbé vise­letes, szárazabb ruhákra. Ezek szerint ő korántsem jött ide befelé a lápba olyan sietve és senkiházian, mint én, vagy ha mégis, hát ennek ellenére is volt ideje összekapni egy útibatyut. Szerencsém volt, a lány olyan nagyon belemerült a cselekedetébe, hogy nem vette észre közeledésemet, csak amikor már a háta mögé lopóztam.
- Már értem, miért olyan fontos a khatifnak megtalálni téged! Miért nem mondtad, hogy terhes vagy? Segíthetnék! Tudod, az anyám bábaasszony volt, ezért én is tudok egyet s mást a vajákos prak­tikákról és a herbalista tudományból.
Tudja, atyám, nemhiába voltam én olyan kivá­lóan járatos a boszorkánymesteri hivatás műhely­titkaiban, hisz gyakorlatilag kora gyermekorom óta gyakoroltam azt. Ebben igaza volt az inkvizítor uraknak.
Ahogy Inui megfordult térdepeltében, tekintete mindössze haragos villámokat küldött felém, és nyoma sem volt rajta az ijedtségnek vagy a megle­pődésnek. A sérülést az arcán már összeöltötte va­lamiféle lószőrből készült cérnával, és a gyulladást is lenyomta valamivel, de a száját kicserepesítette az epe. Arckifejezését nem a háta mögé settenke­dés fölött érzett bosszúság, inkább a beigazolódott vád torzította el.
- Szóval mégis a khatif küldött - nem kérdés, kijelentés volt. - Tehát még itt sem hagy nekem nyugtot. Miért nem hagytok ti pokolfajzatok en­gem békében?
- Ugyan találkoztam a khatifoddal, de nem ő küldött. Én is megszöktem előle, akárcsak te - vá­laszoltam neki rezzenéstelenül állva a tekintetét. A szolgabírónál töltött idő megtanított, milyen fontos lehet megőrizni az őszinteség látszatát.
- Nem hiszek neked! A krániak mindenre képe­sek, hogy elhitessék velem a jószándékukat! Még a szituáció is milyen megrendezett volt: megpróbál­nak megerőszakolni, pont, mint aznap éjszaka, az­tán váratlanul betoppansz te, a lovagias megmentő, akinek az eljövetelét annyira vártam volna akkor, de ott nem jött el. S e lovagias megmentő, aki a gyűlöletes Fekete Nyelvet használja, ráadásul gye­rek létére diadalmaskodik két megtermett zsivány felett, mindezek után, minő véletlen, felajánlja szolgálatait, mint bába. Túl sok ez a jóból!
Ez szöget ütött a fejemben, hisz a lány szavai szinte teljesen az én előző esti bizalmatlan gondo­lataimat tükrözték, csak most másik szemszögből ­az övéből. Ráadásul ekkor derengett fel előttem egy eddig elfelejtett, lényegtelennek tűnő részlete a kráni inváziónak: a kút kávája mellett a földbe szúrt sarlós hadijelvény képe. Eddig azt hittem, azért volt ott, mert a kráni sereg visszafelé haladtá­ban - akárhová tartanak is most - majd azt a kutat akarja ivóvízforrásként használni. De létezhet más magyarázat is. Talán a khatif pontosan tudta, hogy odalent vagyok, hogy ki vagyok, és a jelvény le­szúrásával ő maga mondott ki tabut rám? És ha nem mászom le oda? Akkor is elsöpört volna min­dent és mindenkit a légió? Eszembe jutott a sorsfo­nalakat egy kézben összefuttató, azokat összebo­gozó és manipulálva átszövő istenekről szóló misszionáriusi prédikációk. Talán a legendás kráni aq­uirok is rendelkeznek hasonló képességekkel? A gondolatra kirázott a hideg. Valóban a mindenható­ság csíráival rendelkeznének? Mi mindenre lehet­nek még képesek ezek a szörnyetegek? Vagy vala­miféle náluk is hatalmasabb erők vannak itt mun­kálkodóban? Mint amilyenek a suttogva elregélt legendákból ismert, megnevezhetetlen, megköze­líthetetlen Mérhetetlenül Vénséges Nagyurak, a rejtőző ősaquirok? Rájöttem, mi zavart végig a khatif magyarázatában a saját eredetéről: azoknak a tudatalattimból előhívott képekben szinte minde­nütt rajokban özönlő rovarok képei tűntek fel, és a legtöbbjüket valamiféle kollektív akarat, eseten­ként egy rovarkirálynő tudata irányított. Lehet, hogy a látszólag magányos aquirok cselekedeteit is egy ilyen rejtőzködő számító elme hangolja össze?
S hogy a khatif megerőszakolta a lányt? Ez két­ségtelenül megmagyarázza, miért állt vele össze ragan létére. Eddig ez a része volt a leghihetetlenebb a thars történetének. Egyre erősödő haraggal és gyűlölettel gondoltam a fenevadra. Nem csoda, ha a lány nem bízik többé a gondolkodó lények­ben. Talán mind ilyen bizalmatlanokká válunk a pokollal való szembesülésünk után?
- Ez a hátsószándék keresés kráni gondolkodás­mód! Alig egy fél holdhónapja söpörtek el minket a khatifok, és máris úgy viselkedünk, mint ők. Mi­vé leszünk így? Nem hagyhatjuk, hogy erkölcsileg is győzzenek felettünk! Őszintén, mi olyat tettem én veled eddig, ami miatt rászolgáltam az ellen­szenvedre?
Inui egy ideig összeszorított szájjal méregetett engem, majd halk, színpadias beletörődő sóhajjal válaszolt.
- Semmit. Rendben, segíthetsz nekem! Akár most rögtön is, és egyszersmind az ártatlanságodat is bizonyíthatod: ha valóban értesz a vajákossághoz, keverj nekem egy olyan szert, ami elhajtja a magza­tot. Ha valóban nem a kráni megbízottja vagy, nem eshet nehezedre megölni a gyereket, amit a khatif nemzett nekem, és akit most számonkér tőlem.
Volt logika abban, amit mondott, de mert a khatif mindeddig hagyott abban a hitben ringatnom magamat, hogy értem a cselekedetei valódi okát, eddig nem fogtam gyanút, hátha mások az indokai. Vajon csakugyan ismerem az igazságot? Valahogy tetszetősebb volt a magam elmélete, s eddig soha nem volt okom kételkedni az első benyomásaim sugallta megérzésekben. Nem akartam Inuit to­vább idegesíteni azzal, hogy elmondom neki a sa­ját elméletemet a dologról, miszerint a thars nem a gyerekéért, hanem őérte magáért keresi.
- Ez kissé nehéz lesz, eddig még sosem volt al­kalmam ilyet egyedül megfőzni, és...
A lány szemei haragosan megvillantak.
- Most üres kifogásokat keresel, vagy bizonyí­tasz? Látod, tudtam előre, hogy ezt nem mered majd megtenni! Mégiscsak őt szolgálod! - sziszeg­te felém, szinte köpve a szavakat.
- Ne játssz ezzel Inui! Ne élj vissza a jóindula­tommal! Én csak az egészségedért aggódom.
- Na ne mond! És szerinted egy szörnyeteg iva­dékát hordani a méhemben nem egészségtelen? Ta­lán várjam tétlenül, míg ez a korcs kinyomj a magát belőlem?
A szemeiből annyi megvetés, annyi gyűlölet su­gárzott a magzat (vagy annak apja?) iránt, hogy szinte visszahőköltem tőle. És igazság szerint nem tudtam, mit hozhatnék fel az érvei ellen. Hangosan fujtattam, majd bólintottam, és leültem előtte tö­rökülésben a földre, mert nem kívántam a további­akban felülről lenézni guggoló alakjára. Így talán egyenrangúnak érez, és jobban megbízik bennem.
- Azért jöttél ide a mocsárba, hogy itt szüld meg titokban a gyereket, aztán a vízbe veszejtsd őt, igaz?
Nem volt ismeretlen a hasonló eljárás a környe­ző vidéken, minden évben történik egy-két ilyen eset a pusztán. Ellenben arra is volt példa, hogy a szégyenben maradt asszony meggondolja magát utólag, és ha már annyit szenvedett a poronty kihor­dásával, megtartja a megszületett gyereket. Az anyai ösztön gyakran erősebb minden előítéletnél. Igaz, ott voltak a másik véglet esetei: volt, mikor az anya önmagát is elveszejtette a gyerekkel a méhében.
Inui keserű arckifejezéssel bólintott. Én lehaj­tottam a fejem, és a gondolataimba merültem.
- De amire készülsz, az tulajdonképpen gyil­kosság! Képes lennél a lelkedre venni egy ilyen terhet? Hisz az ősök szellemei egy életen át kísér­tenének!
- Te is beláthatod, milyen nevetséges ez a kér­dés! Amiatt a fattyú miatt már amúgy is meghalt egy ember tegnap. Ha már amúgy is szárad egy élet a lelkemen, mit tesz nekem még egy kísértő szel­lem? Már így is átkozott vagyok!
Kezdtem kifogyni az érvekből, és a lány tudta ezt. Tudtam, ha vonakodok, újra itt fog hagyni, egyedül maradni pedig egyre kevésbé volt kedvem.
- Most mi lesz, megteszed, amit kértem tőled, vagy sem? - sürgetett a lány. A hangjából most va­lami mást is ki tudtam venni. Talán félelmet? Ret­tegést? Hirtelen ráébredtem, milyen iszonytató ér­zés lehet egy ilyen szörnyeteget hordani a szívem alatt, anélkül, hogy bármit is tehetnék ellene. A fü­lemben a khatif szavai visszhangoztak a rovarsza­bású őseiről, miközben zavaromban Inui bőrszíjak­kal rögzített saruját néztem.
- Ugye tudod, mit kérsz most tőlem? Ha egy­szer belekezdtem, többé nem lehet visszafordítani a folyamatot, és lehet, hogy a dolog benned is kárt tesz - próbáltam érvelni még utoljára, de valahogy magam sem hittem a sikerben.
- Ó, azt nem kétlem! De tudod, én magam is ki­keverném az áfiumot, ha tudnám, hogyan kell. Már így is megpróbáltam dobálni magam, hátha a hasa­mat ért ütődésektől megszakad a magzat.
A döbbenettől elkerekedett szemekkel meredtem rá. Az önpusztítási vágy ilyen nyers megnyil­vánulása újdonság volt a számomra akkortájt. Ő azonban dacosan lebiggyesztett ajakkal állta a te­kintetem szemrebbenés és szégyenérzet nélkül.
- Rendben! Kikeverem a löttyöt. De adnod kell nekem egy kis időt, míg megpróbálom összeszed­ni hozzá a szükséges alapanyagokat! Még az sem biztos, hogy nő errefelé ilyesmi egyáltalán! - egye­nesedtem fel beletörődvén a megváltoztathatat­lanba.
- Azt a kis időt már kivárom! Na gyere, segíts fel! - nyújtotta kezét, s egyszersmind kapott mo­hón a szavaim után a lány. Újfajta elégedettséget, és valamiféle megkönnyebbültséget véltem felfe­dezni az arcán, ahogy beleegyeztem a dologba.
De valahol éreztem: ezt még ezerszer meg fo­gom bánni.

Látom, atyám, most rosszallóan grimaszolsz, és mintha elhidegülve tekintenél énrám. Pedig meg­mondtam neked előre, én nem vagyok jó ember, és soha nem is voltam az. Nem is ámítottam ezzel so­ha senkit. Azt is tudom, miért nézel most így rám; az angyalcsinálás praktikáját errefelé tiltja a dog­matikus hittétel, akárcsak a végénél elkötött kéne­zett báránybél felhúzását a szerelmi aktus előtt. Hisz a ti Egyistenetek azt mondta: „Szaporodjatok és sokasodjatok!"
De mint bölcs embernek, be kell látnod, vannak esetek, amikor a körülmények kivételt jelentenek. Látom, most hitetlenkedve csóválod a fejed, pedig te voltál az, aki ugyanezeket a szavakat használta a per bizonyítási eljárásának ideje alatt, mikor a ke­gyesebb, tisztább halálért könyörögtél számomra az ördög ügyvédjeként. Nem is győzködlek to­vább, inkább elregélem a történetem további sorát, mert az írnoki kényszert nem fogod tudni legyűrni magadban, és szorgalmasan fogsz jegyzetelni akár az előítéleteid ellenére is.
Inui a beszélgetésünket követően körbevezetett a környéken, és megmutatta nekem a szálláshelyét, a rejtett Menedéket is, ami nem bizonyult másnak, mint a magasabban fekvő, szigetszerű szárazföld­darabnak a közepén ásott belvízmentes veremnek, amire egy avarral borított, ágakból font, favázas te­tőt húztak fel. A pórias egyszerűséggel berendezett négyszögletű lakosztályt egy égetett korsó, egy fa­veder, egy fémlábakon álló bogrács, egy szalmával bélelt daróczsák derékalj, és néhány fonott kosár és két gyékénykerevet tette teljessé. Többre nem is igazán volt itt szükség, talán csak a halak fogására alkalmas szigonyokra, meg a vesszőből font kas­póra, amivel akár a közeli tavacskának is kimerít­hettük a készleteit. Inui szemmel láthatóan nemrég egy méretesebb háló fonásába is belekezdett. A szárazon tartandó holmikat, a személyes kincseit, meg a váltóruhát egy légmentesen záródó faládá­ban tárolta. Biztos voltam benne, mindezt még a nagyapja hagyhatta így rá.
Én belekezdtem a nevezetes kotyvalék kifőzé­séhez, bár a hozzávalókat csak bajosan tudtam ki­keresni a zabolázatlan ősvadonban. Anyám kony­hakertjében és falakra aggatott szárított növények­kel teli sufnijában valahogy minden könnyebbnek tűnt. Itt azonban csak a tetőgerendázatról lehetett lelógatni dolgokat, és azok is többnyire sózott hú­sok voltak. Így hát némi lelkifurdalással ugyan, de improvizálni voltam kénytelen. Persze a végered­mény így is ugyanaz a végzetes hatású keserű lötty maradt.
Az első közös éjszakánkon szomorúan konsta­táltam, hogy Inui is rossz alvónak bizonyult. Álmá­ban forgolódott, nyögdécselt, és időnként érthetet­lenül hadarva kiabált, szemei vadul forogtak lezárt szemhéja mögött. Hibásnak éreztem magam a do­logban, bűntudattal töltött el valahányszor rágon­doltam, én láttattam be vele, hogy odakint már el­pusztult a családja. De a ritka pillanatokban, ami­kor elnyugodott, az arca kisimult, és ilyenkor há­borítatlanul gyönyörködhettem a varrat ellenére is csodálnivalóan kellemes vonású arcának ívében. Emlékszem, azon kezdtem el töprengeni, miért nem volt nekem soha egy ilyen nővérem. Én az egyik fonott kereveten kaptam nyugvóhelyet, a tal­palatnyi kunyhó vele átellenben levő végében, amire épp használaton kívül levő ruhadarabokból és fölös bőrpokrócokból vetettünk ágyat. Kettőnk között húzódott a tetőt is tartó főoszlopoknak a vé­kony csíkban álló sora, a köztük levő foghíjjakon a láda és a kosarak mellett az égetett téglákkal kör­berakott tűzhely kapott helyet. Kijárni csak a fek­vőhelyeink lábánál emelkedő lépcsőn át lehetett. Szűkös egy odú volt, és legalább ennyire füstös, de én valahogy szerettem, hisz az otthon illúzióját biztosította.
Mindenesetre már napokon belül kész lettem többé-kevésbé, de tudat alatt rettegtem attól, hogy valamit elrontottam és gyógyír helyett halálos mér­get kevertem. Hogy kontárságom felett érzett bi­zonytalanságomat elleplezzem, megpróbáltam Inuit még egyszer lebeszélni a dologról.
- Nem! Nem én akartam ezt a gyereket, és nem is akarom kihordani! Nem téríthetsz most már el a szándékomtól! - csattant a válasza.
- De lehet, hogy súlyos hibát követünk el!
- A hiba az volt, hogy teherbe estem. Még csak nem is akkor lett volna az ideje! A khatif felgyor­síthatta valahogy a természetes folyamatokat.
- Lehetséges, hogy nem is az a khatif a gyerme­ked apja! Mi van, ha egy másik szeretőd, a vőlegé­nyed, vagy tudom is én, kidnek a magzatát hajtjuk el? - kérdeztem akadékoskodva.
- Az semmiképp sem lehet! - jött a határozott válasz.
- Miért nem?
- Mert a khatifon kívül soha nem volt más sze­retőm.
Gyanakvó képemet látva hozzátette:
- Tudom, most az jár a fejedben: egy magam­fajta csinos, eladósorban levő lányért biztos hosszú sorokban álltak volna már évek óta a kérők, és ez így is volt, de az igazság az, hogy én egyiküket sem találtam elég..., hogy is mondjam,... tapinta­tosnak, udvariasnak ahhoz, hogy beléjük szeres­sek. A férfiak tőlem mindig csak egyet akartak, azt, hogy emellett lelkem, személyiségem is van, egyi­küknek sem jutott eszébe. És én a többi hasonló korú lánytól eltérően nem hagyom, hogy az ösztö­neim irányítsanak az érzelmeim helyett, és ha nincs jobb, beérjem az épp kéznél levővel. Én megtanultam elviselni a magányt - talányosan el­mosolyodott és úgy folytatta:
- Mondják, konokság dolgában a nagyanyámra ütöttem! Ő tanított mindig arra, hogy az, hogy va­lamit képesek vagyunk megtenni, nem elég indok arra, hogy megtegyük!
Valami homályos tiszteletfélét kezdtem érezni a lány erkölcsi megingathatatlansága iránt, még ha ez a többi ismerősömhöz képest szokatlan formát is öltött. És máig hiszem: a tiszteletnek kellene len­nie a szoros emberi kapcsolatok egyik alapjának, még ha csak ritkán látok is rá példát. Ezzel együtt megvetésem az őt megrontó khatif iránt egyre nőtt. Ezek a szörnyetegek mindent meggyaláztak, ami az útjukba került, mindent megmérgeztek, amihez csak közük volt. De nem hagyhattam, hogy eltér­jünk a tárgytól.
- És mi van, ha a khatif valami óvó mágiát bo­csátott rád pont egy ilyen esetre készülve? Ha az első próbálkozásodra életre kel a bűbáj, és tesz ve­led valamit, például elaltatja a lelkedet, és a teste­det alvajáró, eleven keltetőjászolként tovább moz­gatja, akárcsak egy bábút? - mint azt bizonára tudod, atyám, a keltetőjászol olyan profán fenntartó mágiával készült, bölcsőszerű mindennapi használati eszköz, amibe vagy a koraszülött gyermekeket, vagy a korán megellett borjakat, csikókat helyezik, hogy el ne pusztuljanak. Mi? Hogy a nevét valami kanonikus legenda alapján kapta? Mert az Egyisten egyik shadoni élőszentjét kisded korában bölcső helyett egy ilyen gyógyító miszticizmussal átitatott jászolszerű eszközbe tették? Milyen kifejező ez a ti nyelvetek bíbor dialektusa! Nem tudtam, hogy innen származik a szó, de történetünk szempontjából ez nem is érdekes. Inkább Inui válaszával folytatom:
- Akkor legalább nem kell többé elviselnem az örökös nyavalygásodat, kölyök! Nem várhatok tét­lenül tovább arra, hátha valami csoda történik! Ide­je beadnod nekem a löttyöt, Sápadtarc!
Az utóbbi hetekben valóban betegesen sápadt lettem az elviselt megpróbáltatások hatására, és Inui nem átalkodott ezt a tudomásomra hozni, va­lahányszor valamiért haragudott rám. És akkortájt mintha állandóan haragudott volna.
Végül nem tudtam mit kitalálni, és beletörődve az elkerülhetetlenbe, odaadtam neki a főzetet.

Bár az inkvizíciós jegyzőkönyvekben az lesz felje­gyezve a nevem mellé, hogy démonok csahos ku­tyája voltam, valójában soha nem állt szándékom­ban ártani senkinek. Tudom, atyám, ezt most nem hiszed. De vannak bizonyos pillanatok az életben, mikor az embernek választania kell rossz és még rosszabb között, és rangsorolnia kell egy megold­hatatlan dilemma feloldásához. Még anyámtól ta­nultam meg azt a leckét, hogy a teremtéshez időn­ként pusztítani kell, a gyógyításhoz időnként fel­cserként amputálni kell az üszkös testrészt. Vagy a szentségtelen ivadékot.
De bár az eszemmel időnként tudom, hogy he­lyesen cselekszem, mégsem vagyok érzéketlen az általam okozott emberi szenvedésre. Nincs ez így most sem, és nem volt másképp akkor sem. Így az­tán a szívem is majd megszakadt, mikor Inui két­ségbeesett sikolyait hallgattam az éjszakai ég alatt, a Menedék előtti tisztáson. Azért csak innen, mert közelebb egyszerűen nem bírtam maradni, mikor a hasfala izomzatát görcsberántó szer hatására elkez­dett kilökődni méhéből a gyermekcsíra, ami kez­detben a fájdalmon kívül a lány lába között kiöm­lő temérdek vérben nyilvánult meg. Ugyan a bürök csikorgató fájdalmainak kezdetekor adtam Inuinak egy fadarabot, amire kínjában ráharaphatott a nyel­ve helyett, de azt a gyomrából kikívánkozó friss epe hatására kénytelen volt eldobni, és inkább fék­telenül belesikoltani agóniáját a csillagfényes éj­szakába. Lavór híján csak a vízzel teli korsót és a majdnem üres vödröt vihettem be neki váltakozva, valahányszor vergődésében elhasználta a vizet, vagy épp megtöltötte a vödröt gyomra kikívánko­zó tartalmával. A kunyhó berendezése még így is csupa mocsok lett. A szabad ég alatt, a kunyhó ki­hordott berendezései között mégsem akartam hagyni őt, de odabent olyan fojtogatónak tűnt a le­vegő, hogy nem bírtam elviselni hosszabb távon.
Végül reggel felé enyhültek a rohamok, és ő a lázrózsáktól kipirult arccal, hideg verítéket izzadva álomba szenderült. A homloka tűzforrónak tűnt, ahogy a hidegvízzel teli borogatást cserélgettem rajta. Azon kaptam magam, atyám, hogy a hosszú­ra nyúlt virrasztás ideje alatt hevesen imádkozom azért, hogy megmaradjon. Talán két napot vára­kozhattam így, mellette ülve, arra várva, hátha vég­re eszméletére tér, miközben a lelkem mélyén szo­rongva vártam azt a pillanatot, amikor elakad a lé­legzete, és végleg maga mögött hagyja ezt a sira­lomvölgyet, mert a Szellemek Ösvényére lép. De valahányszor erre gondoltam, heves ellenállást és az elkerülhetetlen sors megtagadására irányuló dü­höt éreztem fellobbanni a lelkemben. Az utóbbi na­pokban komolyan hozzánőtt a szívemhez az örök­ké harapós hangulatú lány, és úgy éreztem, nem tudnám elviselni, ha az emberségemnek ez az utol­só kapcsa is elszakadna. Eltökéltem, küzdeni fogok az életéért minden tőlem telhető eszközzel, még ha ezért napokig ébren is kell maradnom. Végül azon­ban én sem bírtam tovább gyürkőzni a kimerült­séggel, és a harmadnap hajnalán ültömben elszen­derültem.

Álmomban vadul örvénylő viharfelleget láttam, amint fákat is kidöntő tombolással közeledik felém. Idővel a fergeteg az égből a földre ereszkedett, és erdőket elsöprő tarolása közepette kettéoszlott, a belsejéből egy fekete lovast köpött ki: a fenevadján vágtató khatifunkat. A rőtszínű szemei lángoltak, dérlepte, hidegszürke félarca kegyetlen indulatok­ról regélt. Álmomban egészen mellém vágtatott, majd a nyergéből lenyúlt értem, és fél kezével fel­rántva a magasba, az arca elé húzott engem. Ott szi­szegte közvetlenül a képembe, olyan közelről, hogy a döghússzagú lehelete is megcsapott: „Ki engedte meg neked, thrun, hogy árts a sarjamnak?"
Ahogy a rémülettől felpattantak a szemeim, elő­ször arra lettem figyelmes, amint Inui a falnak for­dulva némán rázkódik. Ijedten hajoltam föléje, mi­előtt megláttam, hogy csak sír. A könnyei megállít­hatatlanul csorogtak végig sápadt arcán, aztán kö­vér cseppekben a feje alatt levő rongyokra potyog­tak. Elszégyelltem magam, amiért önkéntelenül is kilestem ebben a sebezhető pillanatában, és vissza­hőkölve készültem felállni, majd tapintatosan ki­settenkedni a háta mögött a házból, mikor Inui hal­kan, rekedt suttogással megszólított.
- Annyira vártam azt a pillanatot, amikor végre megszabadulhatok ettől a belém bújt fattyútól! So­ha nem hittem volna, hogy mégis ilyen űrt fogok érezni a lelkemben, mikor ez végre megtörténik.
Egy percig mindketten hallgattunk, nem volt mit mondanunk. Végül én törtem meg a csendet.
-Az egész az én vétkem. Nem lett volna szabad segítenem neked. Te nem voltál eszednél abban az állapotban, nekem kellett volna helyetted is meg­őriznem a hidegvéremet. De én ezt is tönkretettem, mint mindent az életemben.
- Nem, te csak az idősebb tanácsára hallgattál. Tudtad, hogyha nem segítesz, én mindenképp megteszem nélküled is. Akár még magamat is el­pusztítottam volna. De te kiálltál mellettem.
- Én valahogy mégsem érzem magam ettől job­ban. Talán lett volna másik út is.
- De nem volt.
A csend újra megnőtt közöttünk. Én elgondol­kodva visszaültem Inui mellé, és keserűen kóstol­gattam az új érzést, a megosztott bűntudat kettőn­ket minden másnál jobban összekötő, cinkossá te­vő kapcsát. „Társak jóban-rosszban", jutottak eszembe a szolgabírói esküvőkön kimondott sza­vak, és bár mi ketten soha nem lehetnénk házastár­sak, és még közös jóban sem volt soha részünk, va­lahogy mégis helyénvalónak éreztem a gondolatot. Mert a kapcsolat, ami ebben a pillanatban kettőnk között szövődött, legalább olyan mély volt, mint ami a házastársakat fűzi össze. A megsebzett lelkek egymást rokonná tevő sorsközössége.
- Tudod, annyira gyűlölni véltem azt a kis kor­csot, de most, hogy immáron nincs többé, jöttem csak rá, valójában nem is őt, hanem azt gyűlöltem, aki megtermékenyített vele. Azt, amire mindig em­lékeztetett volna létezésével, arra a bűnnel teli éj­szakára - suttogta Inui.
Ezúttal nem válaszoltam neki. Inui magába ros­kadva zokogott, és percekig is küszködött, mielőtt rászánta magát a következő mondatra.
- Még soha, senkinek sem mondtam el ezt, még önmagamban sem mertem végiggondolni éber órá­imban, de álmomban gyakran kísért az a bizonyos éj szaka. Ott, az álmok között levetkőzöm a nappa­li gyávaság pillanatait, és szembe tudok nézni az­zal az iszonyattal, amit az a szörnyeteg okozott ne­kem. Tudod, aznap éjjel a khatif nem a nyers fizi­kai erejét használta arra, hogy a nyoszolyájára kényszerítsen. Kint voltam a csűr mellett, mikor minden előzmény nélkül előbukkant az éjszakából, a szemei világítottak...

Amíg a lány akadozva beszélt, én is magam elé képzeltem a saját találkozásomat a szörnyeteggel.
-...Én hirtelen rémületemben elfutni sem tudtam, ő meg csak lepattant a nyeregből, és mondott nekem valamit azon a varázsos beszédén. A te Fe­kete Nyelvedet használhatta.
Egy kis időre elhallgatott, hogy legyen ideje erőt gyűjteni a következő vallomásra.
- Ettől úgy éreztem magam, mintha minden ad­dig önfegyelemből elfojtott vágyam és szenvedé­lyem lángra kapott volna a lelkemben. Teljesen el­vesztettem a józan eszemet. Dőlt rólam az izzadtság, hevesen vert a szívem, és valami vérpezsdítő forró­ság öntött el. A testem égett a sóvárgástól, hogy engedjek a hús sürgető követelését, és gyöngének éreztem magam még a sikolyhoz is. Csak remegtem a vágytól, és lehunyt szemmel kívántam, igen, szen­vedélyesen kívántam, hogy a khatif magához ölel­jen, letépje a ruháimat, és a magáévá tegyen!...
Ekkor eszembe jutottak Inui rémálmai, az öntu­datlan éjszakai nyögdécselés, és mélyen legbelül már tudtam, mi következik.
-...Ereztem az izzadt testének a gyomorfelka­varó pézsmaszagát. És a legrosszabb, hogy a fájda­lom és az undor ellenére is mindvégig élveztem azt, amit velem csinált. Érted? Mintha én is csak egy olyasféle asszony volnék! Mintha ő lett volna az olyannyira várt Igazi! A sors torz fintora, hogy mindig arra vártam, hogy az első alkalom majd va­lami különleges, egyedi lesz. De azt soha nem hit­tem, hogy ennyire! Csak akkor ocsúdtam fel, mi­kor másodjára is megpróbált belém hatolni. Mert akkor már kinyitottam a szemeimet és megpillan­tottam az arcát, amely még fölém hajolva is végig kifejezéstelen maradt. Számára csak egy hatékony eszköz voltam, nem érzett irántam sem szerelmet, sem vágyódást, csak az egészséges ivadék kihordá­sára alkalmasságot, a tenyészkancát látta bennem. Csak ekkor öntött el fullasztó hullámokban az un­dor, a fájdalom és a megaláztatás érzése. Az egész olyan otromba, olyan közönséges, olyan szenvtele­n volt, minden érzelem nélküli. Csak azt kívántam, legyen vége akkor és ott, bármi áron, bárhogyan. Csak sikoltottam, sikoltottam, mint az őrült, és a khatif valahogy levetődött rólam.
Emlékezni kezdtem, mit mondott ugyanerről az esetről a másik jelenlevő. Már értettem, miből me­rítette a hatalmát Inui a drún hatalomszavakhoz, és mi játszódhatott le az emlékeiben a csavargókkal folytatott küzdelem során, ami újra felszabadította benne a védekezés erőit.
- Amikor megszöktem, először végezni akartam magammal, de aztán féltem megtenni. Már­mint nem a haláltól féltem, hanem a magányos, el­hagyatott haláltól. Tudod, amikor gyermekkorom­ban először elképzeltem, milyen lesz a majdani ha­lálom, mindig azt hittem, hogyha elmegyek, a csa­ládom köréből megyek el, békésen pihenve egy ágyon, ahol a saját unokáim, szeretteim vigyáznak rám. Csak csendben, békésen elalszom, mint a nagyanyám is. Most is, ahogy a mocsárban kóbo­roltam, és a halálomat terveztem, szerettem volna, ha van valaki, aki mellettem marad, aki fogja a ke­zem, amíg átmegyek a fénybe. Hogy ne csak egy azonosíthatatlan holttest maradjon utánam, de le­gyen valaki, aki megemlékezik rólam, aki megad­ja a végtisztességet nekem, ha én már nem leszek. De nem volt itt senki sem. Pedig tudtam, hogy el kell pusztítanom magam. Amikor azok a csavargók megtámadtak, szinte örültem, hogy ők teszik meg helyettem, amit muszáj, és nem nekem kell megöl­nöm magam. Már megkönnyebbülten vártam vol­na a halált, de nekik csak szórakozni volt kedvük.
Újabb kínos csenddel teli pillanatok ereszked­tek közénk. Végül Inui legyengült szervezetéhez képest bámulatos sebességgel megfordult, félolda­lasan felkönyökölt, és váratlanul kicsapó karjával vaskeményen megszorítva a kezemet, kifakadt.
- Hát érted, miért gyűlöltem annyira azt a ször­nyeteget? Érted, mit csinált velem valójában? Nem egyszerűen csak megfosztott a szüzességem­től, de az önbecsülésemet, a legbelső érzelmeimet gyalázta meg! - Inui szemei beszéd közben iszo­nyatos indulattól izzva verték bilincsbe az én sze­meimet. - Kivetkeztetett mindenből, ami emberi, és öntudatlan, ösztönhajtotta állattá alázott vissza! Ebben rejlik Krán gonoszságának az igazi mélysé­ge, hisz mindig azt veszi el tőled, ami a legbecse­sebb számodra; az emberi méltóságot, a tiszteletet, a bizalmat, hogy aztán gúnyosan kacagva az arcod­ba vághassa: íme, ezek vagyunk! Azóta a nap óta fuldoklok a tehetetlen öngyűlölettől, már nem bír­nék tükörbe sem nézni, mert attól félnék, hogy egy szörnyeteg nézne vissza rám. És a tetejében a khatif még emlékeztetni akart egy poronttyal arra, amivé váltam!
És az arcomra függesztett mogyoróbarna tekin­tetet egy pillanat alatt elfutotta a fájdalom köde. Szárazon, örömtelenül, már-már hisztérikusan fel­kacagott.
- És a legszörnyűbb, hogy most végre sikerült neki magához hasonló szörnyeteggé változtatnia! És ehhez még a jelenléte sem kellett, végrehajtot­tam én azt magamtól! Megöltem az egyetlen lényt, akinek talán valami haszna származhatott volna az aktusból! Az egyetlen jót, ami értelmet adhatott volna ennek a borzalomnak! Hát milyen ember va­gyok én?
- Csak ember, mint mindenki más. És mint minden ember, esendő. Csak azt tetted, amit bárki megtett volna a helyedben. Féltél attól a szörnye­tegtől, amivé a gyermeked lehetett volna, ha az ap­ja nyomdokaiba lép. És helyesen is tetted, hogy féltél. Vannak dolgok, amelyek hatalmasabbak az embernél, amelyeket jobb nem bolygatni - mond­tam neki, ahogy viszonoztam a karomat szorító ki­nyújtott kezének szorítását. Ő a mozdulat befejezé­seként hirtelen az ölembe hajtotta a fejét, és keservesen sírva fakadt. Én csitítgatólag simogattam a fejét, és megnyugtató szavakat sugdostam neki, mintha valami gyermekét dajkálva vigasztaló anya lennék.
Sokáig maradtunk még így, beszéd nélkül, egy­más közelségébe, jelenlétébe kapaszkodva. De va­lamikor ekkortájt fogalmazódott meg bennem elő­ször az elhatározás, hogy a khatifnak meg kell hal­nia.

Az elkövetkező hónapban Inui sokat betegeske­dett, de állítólag én is olyan hamuszürkére sápadt bőrrel jártam-keltem, mintha legalábbis hidegpes­tisben szenvednék. Ezt a khatif által rámbocsájtott mágia hatásának tudtam be. Nem értettem ugyan a varázslat működési elvéhez, vagy hogy miért mű­ködik még mindig, mi célt szolgálhat munkálkodá­sával, de gyanítottam, az én életerőmből táplálkoz­hat. Szinte teljesen át kellet vennem a háztáji mun­kák intézését, de Inuit is sokáig ápolnom kellett, aki eleinte nagyon gyönge és elgyötört volt. A vér­zési ciklusa szabálytalanná vált, egy hónapban többször is jelentkezett, s nekem kellett mindig összegyűjteni a faselymet, amit az anyám is min­dig szétosztogatott a faluban az asszonyok között a tisztulás alatt. Szinte egész nap éhes volt, és hiába vittem neki bográcsszámra a kifogott halat és a csapdába csalt nyulat, ő mégis sovány maradt, mint valami bélpoklos. Állandóak maradtak nála a rosszullétek, de most még a terhessége ideje alatt ta­pasztaltabbaknál is rosszabb rohamai voltak. Mégis megpróbált fokozatosan erőre kapni, és a becsü­letére legyen mondva, gyengeség ide vagy oda, a második hónapban már újra kijárt levegőzni, vagy alkalmilag segédkezni nekem.
Aztán a harmadik hónapra a kedélyállapota is mintha javulni látszott volna. Egyre többet láttam mosolyogni, és időnként, ha azt hitte, hogy nem lá­tom, magában érthetetlenül motyogva töprengett valamin, kezével a fájós hasát simogatva. Vala­hogy mintha belsőleg is megváltozott volna, már nyoma sem maradt benne a riadt, szörnyek elől bujdosó, mindig csipkelődő lánynak, hanem idő­közben egy megfontolt, példás akaraterejű, eltökélt felnőtt nővé érett.
De kezdett fokozatosan megváltozni az is, ahogy én éreztem iránta, már nem egy kedves, nő­vérpótló figurát láttam benne, hanem titokban vala­mi sokkal többet. Szinte bálványozni kezdtem őt, úgy tanulmányoztam lényének minden rezdülését, megtörhetetlen szellemének minden megnyilvánu­lását, mintha legalábbis egy földreszállt istennőt fi­gyelhetnék meg személyében. Figyeltem, ahogy jár, ahogy mozog, ahogy a kézmozdulataival hado­nászva, hevesen gesztikulálva kíséri a mondandó­ját. Szinte beleégette magát az elmémbe közös él­ményeinknek minden képe, behunyt szemmel is magam előtt láttam fenséges testének minden egyes részletét, kezdve a halántékán levő apró anyajegy­től, a combjában bőr alá mélyesztett, termékeny­ségvédő rú által hátrahagyott vékony hegig. Vizs­gáltam az arcvonásait, milyen, amikor komoly, amikor tréfál, vagy amikor fájdalmai vannak. Ta­nulmányoztam a bájos grimaszait; azt a könnyed mozdulatot, amivel a haját simította ki az arcából; a vékony heget az orcáján, ahol a kés megvágta; vagy ahogy a homlokát ráncolja, ha töpreng valamin. Fi­gyeltem az apró rebbenéseit, azt, ahogy az alsó aj­kába harap, ha incselkedni próbál velem, és el akar­ja rejteni, mennyire jól mulat bosszús kifakadásai­mon. Figyeltem a mogyoróbarna szemeit, ahogyan csillognak, amikor az őt felnevelő nagyszüleiről be­szél, vagy ahogyan az ártatlant tágra nyílt babasze­mekkel megjátszva, de sűrűn pislogva elárulja, ha füllent. Az arca ugyan kellemesen bájos volt, de nem fel tűnő szépség, csak amolyan kedves, ártatlan teremtés. De amikor örült, amikor kacagott, olyan­kor a tekintete, a szemeinek tüze mintha belülről töltötte volna ki ezt a kellemes vonású arcot szép­séggel és tartalommal, és én mondom neked, atyám, ilyenkor az egész lány valósággal ragyogott! Úgy sugárzott a szépsége, hogy szinte fájt néznem. A túlontúl ritkán felhangzó gyöngyöző kacagása az egekig repített, a fájdalomkönnyei a poklok mélyé­re vetettek. Amikor a napbarnította bőrére csepeg­tetett egy-egy csöppet a máskülönben a láda mé­lyén féltve őrzött vadvirágillatú illatszeréből, annak testéről és hajáról kicsapó pompás illatától valóság­gal megrészegedtem, testének egy-egy véletlen érintésétől még a lélegzetem is elakadt. Figyeltem a hangját, ahogy beszél, vagy ahogy énekel, figyel­tem az apró kis hangsúlyait, hangimitációit, amikor mesélt valamit, vagy amikor lódított. Imádtam, mi­kor altatódalokat énekelt, szinte faltam a szavait, mikor népmeséket, mondókákat szavalt, mikor ön­feledt gyerekként kisorsolókat játszott, ugrabugrált, és a saját gyermekkori álmaiba, hajdani otthoni élményeibe engedett bepillantást nyernem. Hamaro­san még az álmaimba is beköltözött, és ott is maradt mindörökké, mind a mai napig.
Tudja, atyám, én életemben akkor lettem elő­ször szerelmes valakibe, és egyszersmind utoljára is. Szinte nem tudtam betelni ezzel az érzéssel, de tudtam azt is, hogy érzelmeim viszonzatlanok ma­radnak, hisz Inui bennem nem egy egyenrangú tár­sat, hanem egy talpraesett gyermeket, egy újdon­sült kisöcsöt lát. Ezért nem is mondtam el neki so­ha, miként érzek iránta, ez az én személyes kis tit­kom maradt mindörökké. Nem afféle testi szere­lem volt ez az enyém, hanem teljesen lelki, amikor szinte szomjaztam arra, hogy az ő szemeivel lát­hassam a világot, hogy az ő gondolataival érzékel­hessem az életet, és hogy beavathassam őt a saját lelkem titkaiba, hogy mindent megoszthassunk egymással. Szerettem volna, ha tényleg egymás egyenrangú, a másikat mindenben kiegészítő tár­sai, egymás mellett tűzön, vízen át kitartó párjai le­hettünk volna. Tudtam persze, hogy rendes körül­mények között talán soha még csak nem is talál­koztunk volna, vagy ha mégis, és a khatif nincs, ta­lán szóba sem álltunk volna egymással, mégis, ak­kor és ott boldog voltam, igazán boldog, amiért Inui mellett lehetek. Ironikus tehát, hogy ezt a röp­ke boldogságot épp egy szörnyetegnek, a mindket­tőnk által annyira gyűlölt kráni lovasnak köszön­hetjük. De a rémálmok időnként mégis visszatér­tek, és az én homlokom is elfelhősödött olykor, ha Inuit megszédülni láttam, ahogy elgyengülve egy fatörzsnek támaszkodik, vagy amikor összeszorítja az ajkait, ha a gyomrába fájdalom nyílalt.
Természetesen érzéseimről Inui is sejthetett va­lamit, még ha nyíltan ezt soha nem is mutatta ki. De időnként éreztem, ahogy tűnődve méreget en­gem, és egyszer már majdnem szóvá is tette a dol­got. Emlékszem arra a pillanatra. Épp a tóparton üldögéltem nádból frissen eszkábált horgászbo­tommal, és a bőriszákomba gyűjtött csalikuka­cokkal bajlódtam, amikor Inui mellém sétált és óvatosan, fájdalmát durcás arccal leplezve leült. Aggódtam miatta, bár reggelire megint felfalt egy egész kacsát, és némi frissen szerzett vadalmát, de hasonlóan bőséges étrendje ellenére csak alig kez­dett el hízni. Én kissé zavartan folytattam tevé­kenységemet, mert feszülten éreztem, hogy bár ez­úttal percekig nem szólalt meg, de mégis engem mustrál. Végül aztán tűnődő hangon felsóhajtott.
- Tudod kölyök, ha idősebb lennél, jól kijöhet­tünk volna egymással.
Emlékszem, zavaromban teljesen elvörösödhet­tem, és úgy izzadtam, mintha kemencébe pottyan­tottak volna. Azért mentve a menthetőt, megpró­báltam játszani a tudatlant.
- Nem értem, mire akarsz kilyukadni.
- Ó, ebben biztos vagyok! - hangzott Inui som­más válasza.
Ezek után újra nem szóltunk egymáshoz perce­kig. Én fokozódó zavaromban ide-oda tekinget­tem, hogy ne keljen Inui szemébe néznem, helyet­te a víztükör felett sikló szitakötőket, meg az úszót vizsgálgattam.
- Tudod, ha egyszer gyerekem lesz, szeretném, ha olyan lenne, mint te! Nagyon jó fiú vagy, anyád büszke lenne rád! - folytatta Inui.
- Te még mindezek után szeretnél gyereket szülni?
- Miért ne? Hiszen fiatal vagyok még!
- Neked tényleg kötélből vannak az idegeid! És vajon ki lesz annak az apja, ha még évekig ebben a mocsárban maradunk?
- Előbb-utóbb ki kell mennünk majd innen, és talán majd te is találsz korban hozzád illő lányokat. A khatifoknak egyszer el kell mennie.
A kilátás engem koránt sem töltött el olyan op­timizmussal, mint ahogyan azt ő remélte. Roman­tikus képzeteimben már elképzeltem, ahogy együtt növünk fel, és idővel ő is viszonozni kezdi érzel­memet, talán családot is alapítunk, végül együtt öregszünk meg a mocsár békéjében. Abban re­ménykedtem, rendíthetetlen együttlétünk innentől örök és zavartalan lesz. Ijedt féltékenységgel kezd­tem neki a lehetetlen feladatnak, hogy kiverjem a fejéből ezeket a kivonulásról szóló gondolatokat.
- Én nem vagyok ebben olyan biztos! - tovább­ra is makacsul kerültem Inui tekintetét, de oldalt­ pillantván érzékeltem, amint valamivel matat mel­lettem.
- Hisz még azt sem tudjuk, hogy egyáltalán mi­ért csaptak ki ránk a khatifok. Ezúttal nem volt semmiféle zavargás a határok mentén, ami átgyű­rűzhetett volna a birodalomba, és felboríthatta vol­na a kényes erőegyensúlyt. Ráadásul az a sereg, ami a fejem felett vonult át, elég lenne az egész Ál­lamszövetség elpusztítására. De ennek így semmi értelme. Ugyan a pyarroniták vezettek nemrég egy sikeres expedíciót a határon túlra, és állítólag még meg is öltek valami hatalmasságot odaát, sőt, az egyikük, valami félig ember, félig démon kalan­dozó vissza is tért onnan élve, de ez nem lehet elég ok arra, hogy a krániak rátámadjanak az Államszö­vetségre.
Valójában mindezeket a sületlenségeket csak a szolgabíró hőzöngéseiből szajkóztam vissza, de Inui ezt nem tudhatta, így hát folytattam:
- Szerintem sokkal kézenfekvőbb magyarázat, hogy a birodalom újra terjeszkedni akar, és kitolja a határait a pusztákra. Ezek szerint lehet, hogy mi vagyunk az egyetlen külvilági gondolkodású em­berek az új Fekete Határon innen.
Úgy belehevültem a magyarázkodásba, hogy el­feledkeztem iménti zavaromról, és újra a kerek szemekkel bámuló Inuira pillantottam, majd csat­tanósra sikeredett hangon rákiáltottam:
- Inui, te mi az ördögöt csinálsz?
Mert, atyám, amit akkor láttam, attól ma is a hi­deg ráz, ha visszagondolok rá. Ugyanis, amíg én belelendültem az elfogultság szülte politikai elem­zésembe, addig Inui, belefeledkezve a hallgatá­somba, öntudatlan szórakozottsággal jóízűen fala­tozni kezdett. Az én horgászcsalijaimból. Mármint a férgekből.
Figyelmeztetésemre ő éppoly döbbenten nézett a kezéről lelógó kukacokra, mint én, és egy pilla­nat kieséssel kapcsolva undorodva elhajította azo­kat, és eltorzult arccal köpte ki a szájában levő fa­latokat is. Szinte rögtön utána köhögve-fulladozva öklendezni kezdett. Én magam is elkerekedett sze­mekkel figyeltem cselekedeteit. Aztán, magam sem értem, hogyan, de kristálytiszta élességgel összeállt bennem a kép. A lány lassan hízó, bélpoklos soványsága, az a temérdek megevett ennivaló, a váratlanul megjavuló, titkolódzó kedélyállapota.
- Hogy én milyen vak vagyok! Inui, te kívánós vagy! Miért nem vettem ezt észre-hamarabb! - ek­kor láttam, hogy miközben Inui a visszakívánkozó falatokkal a tó fölé hajolva küszködik, addig egyik kezével figyelmeztetően inteni próbál, fejével pe­dig hevesen bólogatni kezd. Csak ekkor fogtam fel, milyen képtelenséget beszélek.
- De hát az lehetetlen! Hiszen te elvetéltél! Inui végre időt tudott szakítani egy röpke vá­laszra.
- Nem, az Istennő meghallgatott, és csoda tör­tént. Mégis jóvátehetem a bűnömet! - az enyémet kereső tekintetében valami furcsa ragyogást lát­tam.
- Te ezt tudtad? Mióta tudod?
- Már hetek óta.
Hitetlenkedő pánikomban először fel sem fog­tam a szavai értelmét.
- De hát ez lehetetlen, hiszen neked vérzésed is volt azóta! És egyáltalán, hogy az istenbe marad­hatott meg a magzat az elhajtása után!
Aztán eszembe jutottak Inui meséje a megerő­szakolásának körülményeiről és a khatif szavai: „Az én őseim qua'kudhok voltak!". Hirtelen min­dent megértettem. Ijedtemben felugrottam a föld­ről és önkéntelenül hátrahúzódzkodva a lánytól, a levegőbe vadul hadonászva magyaráztam tovább.
- Hát persze! Hisz az ivadék nem a te magza­tod! Soha nem is volt az! Te csak a kihordója vagy, egy élő keltetőfészek! Azok az aquirok petékkel szaporodhatnak, az ivadékaiknak sokkal több köze lehet a lárvákhoz, mint az emberi magzatokhoz! Valószínűleg lárvaállapotban azonosulhatnak a keltetőjükkel testileg, te csak arra kellettél, hogy a benned fejlődő ivadék is emberszabású legyen! Azonnal meg kell ismételnünk a terhességmegsza­kító eljárást! Sőt, ezúttal drasztikusabb módszert kell alkalmaznunk. Ugyan még nem tudom, hon­nan szerzünk fertőtlenített eszközöket, acélfogókat és kaparókéseket, de el kell pusztítani a fattyat, azután megtisztítjuk a belsődet az esetleges rárakó­dott egyéb aquir anyagoktól! Ki tudja, mire lehet­nek még képesek ezeknek a szörnyeknek a testned­vei, vagy az elhalt maradványai, ha még a magza­tuk is képes téged befolyásolni!
Inui higgadtan nézett rám, nyikkanás nélkül megvárva, míg kiordítozom magam, csak utána vá­laszolt hűvös, tárgyilagos hangsúllyal.
- Nem.
- Mi? Mit nem? Hát nem érted, milyen helyzet­ben vagyunk? Hogyhogy nem szóltál róla hama­rabb! Most minden perc számíthat! Az életed fo­roghat kockán, sőt, talán még annál is több! Ki tud­ja, lehet, hogy ez a kis szörny az életerődből táplál­kozik! El kell vetetnünk!
- Nem! Nem fogunk semmi ilyesmit tenni. Ez­úttal megtartom őt.
- Elment az eszed? Hát nem érted, mivel állunk itt szemben? Ez a valami beléd ásva magát képes volt túlélni azt, ahogy megpróbáltuk elveszejteni! Csak az ősök tudják, mit kaparhatott, vájhatott ki belőled, amit mi a váladékban a magzat roncsainak néztünk, csak hogy a saját halálát elhitesse! Most is vámpírként kortyolgathatja a véred, vagy élősködőként kapaszkodhat egy létfontosságú szervedben, hogy ennyi energiát emészt fel előled. Hát nem emlékszel az ősi legendákra, amikben az aquirok lenyelt Fekete Húsa kacsokat és gyökere­ket eresztett a megevői gyomrában? El kell pusztí­tanunk...
- Figyelj rám! Semmit sem fogunk elpusztítani! Hát nem érted? Akkor ugyanazt a hibát követném el, mint előzőleg! Már egyszer elkövettem azt a bűnt a gyermekem ellen, hogy megpróbáltam meg­ölni őt az előítéleteim miatt! Még egyszer ez nem történhet meg!
A legijesztőbb az volt, hogy ezt végig komoly ábrázattal mondta. Mintha tényleg hitt volna benne.
- De hát ő nem a gyermeked! Most magyará­zom, hogy csak egy szörny, aki belőled él!
- Talán nem hasonlóképpen tesz minden mag­zat?
- Az más! Az természetes folyamat!
- A maga módján ez is természetes. Végig kell csinálnom! Számomra csak ez jelentheti a feloldo­zást!
- Ne tedd ezt, kérlek!
Ahogy láttam, hogy nem győzöm meg, a kö­nyörgő hangom hirtelen egészen síróssá lett:
- Nem akarlak téged is elveszteni! Legalább rám legyél tekintettel! Mit csinálnék itt egyedül nélküled?
- Ó, te mindig föltalálod magad! Ha bekövet­kezne a legrosszabb, majd most is elboldogulsz va­lahogy! Erős vagy, túl fogod élni! De nem hiszem, hogy bármi baj lenne, ennek a lárvának is anya kell ahhoz, hogy kihordja, tehát nem fog idő előtt megölni. A kockázat nem nagyobb, mint egy természe­tes szülésnél. De a döntésemet ez sem változtathat­ja meg! Ki fogom hordani! Vita lezárva!
Amilyen hajthatatlan volt annak idején az an­gyalcsinálás módszere melletti kitartás terén, most épp olyan makacsul kötötte az ebet a karóhoz az el­lenkező oldalon. Emlékszem, azon járt az eszem: ilyen lehet felnőttnek lenni? Hogy elárulunk min­dent, amiben addig hittünk?
Tehetetlenségemben a horgászkészséget rúgtam a tóba, aztán hitetlenkedve, fújtatva elrohantam, messzire a lápba, hátra sem nézve. Egész éjszaka a fatörzseket rugdostam, letörött ágakkal csapkod­tam a bokrokat, és értelmetlenül ordibáltam a kö­zömbös természetben.

A Menedékbe csak másnap reggel merészkedtem vissza, miután lehiggadtam a döbbenetszülte felin­dultságomból. Óvatosan próbáltam bemenni, ne­hogy felébresszem Inuit, de ő még ébren várt rám odabent.
- Bocsáss meg a tegnapi megrázkódtatásért! Nem akartalak felzaklatni téged, ezért is nem szól­tam a dologról eddig - szólt halkan, őszinteségét tágra nyitott szemekkel sugallva a lány, ahogy a fekvőhelyén állig felhúzott térdekkel ülve fogadott.
- Kicsit megpróbáltam kiszellőztetni a fejem, hátha akkor tisztábban tudok gondolkodni, de még mindig nem hiszem el, amit csináltál Inui. Tudod, tegnapig azt hittem, barátok vagyunk. De a barátok mindent megbeszélnék egymással, nincsenek ilyen fontos dologban titkaik egymás előtt. Mikor akar­tad volna elmondani a dolgot, ha már a hasad dom­borodásából magam is kitalálhattam volna?
- Bocsáss meg, én tényleg el akartam mondani, de valahogy soha nem volt rá alkalmas időpont! És tudtam, mennyire megrázna a félelem ettől a lény­től. Hidd el, én is félek, én is tele vagyok kétségek­kel aziránt, hogy amit teszek, az nem veszélyes, de egyszerűen meg kell kockáztatnom, mert érzem, ez így helyes! Hisz egész életemben ezt vallottam: az, hogy elpusztíthatnám az ivadékot, még nem elég ok arra, hogy el is pusztítsam! Kérlek, bízz meg most is bennem, és állj ki most is mellettem, ahogy a találkozásunkkor tetted! - a tekintete szinte es­deklőn függött az enyémen. Hogyan is mondhat­tam volna ilyen szemeknek ellent, atyám?
- Nem arról van szó, hogy nem állok ki mellet­ted, de nem tudom, te képes vagy-e józanul gon­dolkodni? Nem előítélet az is, ahogy a tények elle­nére makacsul kitartasz valami mellett, csak mert az ellenkezője is előítélet lenne? Azt mondod, az elpusztítása lenne a kézenfekvő megoldás, ezért nem választod azt. De mi van, ha nincs igazad? Ha a helyest kérdést így kell feltenni: vajon az, hogy módomban áll megszülni, elég ok-e arra, hogy megszüljem ezt a szörnyszülöttet? Ha ezeket az ivadékot óvó gondolatokat csak valami újabb khatif bűbáj oltja beléd? Mint ahogyan azokat védelmező drún (akármik is legyenek azok a drúnok) hatalomszavakat is, amelyek a megerősza­kolásodkor törtek fel belőled. Lássuk be, itt mégis­csak egy szörnyeteg létéről vitázunk!
- Nem, nem ő a szörnyeteg, hanem aki nemzette! Senki sem születhet gonosznak, csak a világ te­szi azzá. Ha megvédjük őt az apjától, ő sem válik szörnyeteggé, ártatlan és ártalmatlan lesz, ahogy a misszionáriusok mondanák, tiszta lap, akit mi ket­ten nevelhetnénk. Megtaníthatnánk neki az olyan emberi értékeket, mint amilyen a szeretet, a rész­vét, a könyörület. A mi titkos fegyverünk lehetne Krán ellen, a mi nemes bosszúnk az ősgonosszal szemben, hisz felnőve bizonyítéka lehetne fajunk erejének, és a Kosfejes Úr arcába köphetné az iga­zat: íme, ez vagyok, a szörny, aki megtanult ember­nek lenni! De én csak akkor tudok szembeszállni a kihívással, és ennek a mindannyiunk utolsó re­ménységévé válható csemetének az apjával, ha te is segítesz, ha mellettem állsz!
Csak néztem a frissen szőtt álmokból és anyai büszkeségből szőtt szenvedélyes lángokat a sze­mében, a reggeli napfénynek a tető bordázatán át­szűrődő csíkjainak vetületét a halvány heges arcán, és azon gondolkodtam, nem-e a méhében fészkelő szörnyeteg beszél-e belőle az ő szájával, nem-e a lárva figyel engem az ő igéző, mogyoróbarna sze­meivel. De szerettem őt, atyám, szenvedélyesen szerettem őt, és nem tudtam hátat fordítani neki, pedig minden porcikám azt súgta nekem, a vesz­tembe rohanok.
- De belegondoltál-e már, hogy ha még el is tudnánk rejtőzni az apja elől, milyen lehet felne­velnünk őt? Milyen lehet egy olyan lény bölcsőjét ringatni, akinek vörösen izzanak a szemei, aki álla­ti irhát hord bőr helyett, és talán békákhoz hason­lóan több lábnyira kiölthető nyelvvel nyalogatná az emlőidet, valahányszor éhes? Azt mondják, a bizalom az alapja minden emberi kapcsolatnak. Ha ez a bizalom valamiért meginog, vagy valaki visszaél vele, az gyökereiben mérgezi meg még a legszebb emberi kapcsolatot is. Krán gonoszsága éppen ab­ban áll, hogy még a csírájában aláássa ezt a bizal­mat minden gondolkodó lényben, méghozzá gyak­ran megalapozottan. De vajon tudnál e bízni vala­kiben, akinek rovarok voltak az ősei, és lárvákkal szaporodik, még ha ez a valaki történetesen a te fi­ad is? Képes lennél-e mellette kitartani, ha netalán­tán kiderül, hogy vérrel táplálkozik, elevenen falja fel az állatokat, és bábozódással növekedik, napok leforgása alatt teljesen kifejlett példánnyá válva? És vajon mennyire vagy biztos abban, hogy te már felnőttél a felelősséghez, hogyha szükség esetén mégis kárt kell tenned a gyerekben, esetleg meg is kell ölnöd őt, mert veszélyessé válik ránk és má­sokra nézve? És ha nem is lesz ilyen borzalmas szörnyszülött, vajon neked lesz-e elég türelmed ké­sőbb is előítéletek, gyűlölet nélkül felnevelni őt, anélkül, hogy a szemeiben, a vonásaiban nem az apját látod? Hogy megvédd őt az emberi közössé­gek előítéleteitől és vállald vele együtt a kirekesz­tettséget? Nem érdemes annak a porontynak meg­születnie akkor, ha gyengédség helyett ütlegeket, becéző szavak helyett átkokat, szeretet helyett bűn­hődést kap majd létezése jutalmául, ha belátod, hogy mennyire hasonlít a khatifra, és a saját élete­det kellett eldobnod ahhoz, hogy az övé megma­radjon.
Inui szemei továbbra is kérlelően függtek az enyémen, de a mélyükön új fajta magabiztosság szikrája lobbant.
- Hidd el, én már mindezt végiggondoltam! De bíznunk kell benne, hogy amit elmondtál, nem kö­vetkezik be! A bizalom és a hit az egyetlen, amit szembeállíthatunk Krán embertelen igazságával. A bizalom, mert ahogy te is mondtad, bíznunk kell önmagunkban, bíznunk kell egymásban, és bíz­nunk kell a felkészültségünkben. Magad mesélted, hogy kell lennie módszernek, amivel megállítható a khatif, ha valóban nem készült fel annak idején arra, hogy elengedjen, mégis rákényszerült. És a hit, mert a mi példánk is igazolja, az, hogy intellek­tuálisan helyesen eltervezünk valamit, mint ahogy a magzat elhajtását is elterveztük, még nem bizto­síték arra, hogy az valóban így is történik. A világ és az élet sokkal több dolgot tartogat nekünk, sem­mint hogy azt tervszerűen lemérhessük holmi gon­dolati szabályok határai közé szorítva. Van tehát esélyünk arra, hogy győztesen kerüljünk ki ebből a csatából, csak hinnünk kell benne! Reményked­nünk kell a holnapban, a jövő megjavíthatóságá­ban, abban, hogy a tetteink nem hiábavalóak. Hogy a világot mi alkotjuk, és olyanná tesszük, amilyen­né akarjuk. Mellettem állsz hát?
Mély lélegzetet vettem, és csak lassan fújtam ki, ahogy a válaszadásra készültem. De végül eljött a szavak ideje is, nem lehetett tovább halogatni az időt.
- Tudhatnád már, csacska leány! Melletted ál­lok, most és mindörökké, míg a világ világ, és még azután is!
Mi mást válaszolhattam volna neki, atyám? Hit­tem, mert hinni akartam.
Magam sem tudtam ekkor, hogy hazudtam neki.

Hallom, atyám, odakint az ácsok végeztek a mág­lya felállításával.
Örülők ennek, mert ez azt jelenti, hamarosan a templomszolgák és az érsek úr is itt lesznek, hogy felszenteljék a máglyát. Ami egyszersmind a vég­ső kegyelem közelségét jelenti a számomra. Hama­rosan végleg megszabadulok ennek a gyötrelmes életnek minden kínjától, és a vállamra nehezedő emlékeknek a nyomasztó súlyától. Bárcsak már a máglyán állhatnék!
Fölösleges, atyám, ilyen színpadias szörnyülkö­déssel nézned rám, az én helyemben te sem kíván­nál mást. Ugyan a Sötétség Lakóival kötött alkum miatt nem látszik, de súlyos beteg vagyok testileg az árnyékok mindig óvón ölelő leple alatt. Ha is­merni fogod a helyzetemet, te is be fogod látni, hogy a pusztulásszomjamnak jó oka van. Amúgy pedig jól tudom, titokban neked is jártak már ha­sonló gondolatok a fejedben.
De látom, mostanra téged is jobban érdekel a történetem. Ám legyen, mesélem tovább az események menetét. Az álmokról mesélek.

Az álmok a nyár végén jöttek, mikor már Inui hasa gömbölydeden domborodott a benne tanyát vert bestia szemmel látható gyarapodásának hatá­sára. Emlékszem, az első álmok vérzivataros csata­mezőket, romba döntött, büszke hegyormokra fel­húzott fellegvárakat, lemészárolt menekülők ezreit vetítették szemeim elé. Utóbb a képek furcsábbak­ká váltak, és olyan helyszíneket és tájakat mutattak meg nekem, amelyekről addig elképzelni sem tudtam, hogy valóban létezhetnek, mert a pusztán el­töltött életemben addig még nem találkoztam ve­lük, csak képtelen legendákban, meg a falu vilá­got megjárt öregjeinek a valószínűtlen kocsmai elbeszé­léseiben. Egyszer végeláthatatlan, összefüggő álló­vizeket láttam, amelyeken karcsú vitorlázatú óriás­ladikok - hadigályák - úsztak, és én utóbb tenge­rekként azonosítottam őket; máskor füstös, sósza­gú kikötői lebujokat, ahol koravén ráncok szabdal­ta, púderezett arcú kurtizánok öleltek halálravárt tekintettel, remegő kezű rémülettel, kényszeredet­ten, hogy aztán hajnalhasadásra torkukat metsszem; és volt, hogy mákonyfű okozta delejes víziókat lát­tam, amiket vízipipa gőze felett véltem kirajzolód­ni. Raboltam, vedeltem, és verekedtem hét ország­ra, puszta kézzel tépve szét ellenfeleimet. Álmaim­ban hatalmas voltam, és rettenetes, senki és semmi nem tudott az utamba állni, és én megrészegedve a hatalom és a legyőzhetetlenség érzésétől, felelős­ség és bűntudat nélkül tobzódtam a félelemben, a kínban és a pusztításban, miközben lubickolva él­tem ki a legalantasabb élvezeteket sóvárgó perverz vágyaimat.

Egyszer aztán süvítő sivatagi számumot láttam, amelyik forró homoknak reszelős élű szemcséivel dörzsölte sebesre a bőröm, miközben fojtogatva szivárgott be emámém rései alá, hogy nyál keverte sárral tapassza be számat, orromat. A karaván, amellyel tartottam, már rég beleveszett a húst csontig súroló szélvihar örvénylésébe, de én és a hátasomként használt zabolázatlan fenevad töretle­nül törtettünk előre a halálunkat kívánó közegben. Kisvártatva kibukkantunk a homokvihar túlsó oldalán, és a vakító napsütésben elégedetten néztünk vissza a függőleges falként álló, zúgó-örvénylő ho­mokra. Ismét bizonyítottuk kiemelkedettségünket! Azonban ahogy öntelten előre fordultunk a nyereg­ben, váratlan bűbájos fenoménen, a sivatagi dűnék felett vibráló délibábon akadt meg a tekintetünk, ami a mi képünket tükrözte vissza a horizontra. A lószabású szörnyetegén ügető, dzsad köpenyekbe-ken­dőkbe öltözött, világító szemű thars képét.

„Hamarosan, thrun..., hamarosan itt az idő, hogy eljöjjek a sarjamért!" - jött a szellembeszé­den az üzenet és én üvöltve riadtam fel a Menedék kerevetén.

Az első, amit megláttam, Inui elrévedő tekinte­te volt, miközben a derékalján ülve szórakozottan simogatta a hasát. E domborulat méretre már akkora volt, mint a terhes anyáknak közvetlenül szülés előtt szokott lenni, pedig még legalább egy évszaknak kellet eltelnie a szülésig.
- Közeledik a khatif - mondta ő közömbös hang­súllyal. A hangja mostanában mindig ilyen üres, ér­dektelen volt. De megváltozott benne sok minden más is; egyre többet aludt, mégis örökké kialvatlan volt, és betegesen sápadt a napfény hiányától, mivel egyre kevesebbszer hagyta magát kivonszoltatni a Menedékből. Egykor igéző tekintetű mogyoróbar­na szemei most véreresek és beesettek voltak, ahogy keresztülnéztek rajtam, üvegesen csillogva fekete karikáik gyűrűjében. A hajdan oly kifejező mimikájú, érzelmeit mindig nyitott könyvként közvetítő arca mostaná­ban kifejezéstelen, flegma arccá vált, nem lehetett róla leolvasni soha semmilyen érzelmet. Éne­kelni, nevetni, hálót és ruhát varrogatni, vagy más szórakoztató emberi tevékenységet folytatni már he­tek óta nem láttam. Ha beszélni próbáltam vele, ő csak némán hallgatott, mintha meg sem hallotta vol­na, esetleg halkan az orra alatt motyogott, de többé már semmi esetre sem osztotta meg velem a gondo­latait, a saját véleményét, legföljebb az enyémet szajkózta vissza. Kiveszett belőle az egykori da­cos, mindig szurkálódó szellem is, ha megpróbáltam rárivallani, vagy másképp védekezésre szorítani, ő csak bambán nézett rám, és egy hang nélkül kitért az utamból. Időnként olyan érzésem támadt, mintha ott sem lenne. Álmaimban, a saját álmaimban időnként még úgy láttam magam előtt, amilyen egykor volt, de ezek az álmok mindig rosszul végződtek: volt, hogy Inui füsté vált előttem álltában, és én csak két­ségbeesetten kaphattam az ujjaim közül kifutó köd­je után, máskor mellettem sétálva beszélt, míg hirte­len a hangja el nem némult, és én odatekintve csak az üres lápot találtam ott, ahol egykor ő volt. De egyszer olyan is volt, hogy puszta sötétséget, rette­gést keltő, amorf, mindent belepő sötétséget láttam eljönni érte, és én álmomban üvöltözve pró­báltam elperelni tőle Inuit, mindhiába, mert végül a sötétség mégis elragadta, és örökre magába fogadta. Reggelen­ként izzadva, levegőért kapkodva ébredtem, azzal a tudattal, hogy talán máris a sötétségé Inui.
Mintha a hasában növekvő gyermek az életerőt, az általam olyannyira szeretett lelket is kiszipo­lyozta volna belőle.
- Honnan tudod? - kérdeztem tőle.
Olyan sokáig hallgatott, hogy már azt hittem, nem is fog válaszolni nekem, mikor váratlanul mégis megszólalt.
- A baba suttogott hozzám álmában, és megmu­tatta a közeledő apját. Azt mondta, hogy ő rejtőz­ködik előle, de te eleven világítótoronyként jelzed neki az utat, hogy hová jöjjön.
A hangjában továbbra sem volt semmi érzelem, még a vád is hiányzott belőle.
Egy pillanatig hideg futkosott végig a hátamon. Ekkor tudatosult bennem, mire volt jó a végig mű­ködő drún ráolvasás, és hogy miért váltak egyre in­tenzívebbekké az álmaim. A khatif és az én elmém között egyre inkább elmosódtak a határok. Ezért en­gedett hát el engem annak idején, biztos volt benne, hogy úgyis elvezetem az ivadékához. Én voltam számára a jelzőfény, amin át kikémlelheti, mi törté­nik a sarjával. De volt valami, amit talán a khatif sem tudhatott. Én ugyanis az elmúlt hónapokban rá­jöttem egyes-másra a rejtélyes mágiával kapcsolat­ban. Biztos voltam benne immáron, hogy én is ren­delkezem a drún hatalomszavak vetésének képessé­gével, és hogy ezt a képességet a Fekete Nyelv se­gítségével tudom aktivizálni. Valahányszor kimond­tam egy-két sajátosan szerkesztett mondatot vagy szót ezen a nyelven, és zsigereimet összerántó hata­lommal terítettem, annak azonnal hatása lett a kör­nyezetemre. Bár azelőtt csak a szolgabírónál tanul­tam egy kevés grammatikát és retorikát, de az el­mémhez kötött szellem - kétségtelenül egy a határ túloldalát megjárt ragan ős büszke kísértete - fenn­héjázó dölyffel sulykolta bele az elmémbe a saját kárán elsajátított, külvilági szempontoktól ide­gen nyelvi kategóriákat az elmémbe: egyszók, több­szók, önszók, holt-egyszók, korcsnyelv, szolga­nyelv, és így tovább. Azon fáradoztam hát már egy ideje, hogy megtanuljak összefüggően beszélni és gondolkodni ezen a nyelven, mert tudtam, idővel fegyverré válhat a kezemben. Azt hittem, hogy leg­alább ez lelkesedéssel tölti majd el Inuit, de ő to­vábbra is csak némán hallgatott, minden érdeklődés nélkül, amikor elmeséltem neki. Pedig ekkorra én akár emberi mivoltomat is képes lettem volna felál­dozni, csak hogy megvédhessem őt. Sejtettem ugyanis, hogy a tiltott mágiával való foglalatossá­gomnak ez lesz az ára. Akkortájt persze még nem tudtam, hogy ez az átok nem így működik.
- Fel kell készülnünk az eljövetelére, csapdákat kell felállítanunk neki, hogy ha ideér, le tudjuk fegyverezni - közöltem a lánnyal. Ő továbbra is hallgatott, elengedte a füle botja mellett, amit mondtam. Feljebb emeltem a hangom:
- De lehet, hogy ez sem lesz elég. Talán össze kellene gyűjteni a mocsárban lakó menekülteket, hogy a segítségükkel fegyveres csapatokat állíthas­sunk fel.
Inui csak ült, és a hasát simogatta, mintha olyan dolgokra figyelne, amit én nem hallhatok. Kezd­tem tehetetlen dühöt érezni. Annyira szerettem vol­na, ha beszélget velem, annyira szerettem volna, ha legalább megpróbálja kinyilvánítani valamilyen formában, hogy figyel énrám, hogy számít neki, hogy jelen vagyok. De a szörny, amely belé fész­kelt, és amely mostanra a gondolatait is uralta, megfosztotta őt az akaraterőtől.
- Igen, azt hiszem, ez lenne a legjobb. Talán ezt kellene tennem - fejeztem be egyre kevesebb lel­kesedéssel a mondandómat Inuinak. De ezúttal legalább válaszolt.
- Akkor tedd azt - felelte halkan, hangsúlytala­nul. Mintha azt mondta volna: „Bánom is én, mit teszel!"
Dühösen szaladtam föl a kijáraton, csak hogy ne is kelljen őt látnom ilyen állapotban. Beteg volt, ez már egyértelművé vált, de már nem csak a teste, hanem a lelke is beteggé vált, és úgy tűnt, ő már nem is akar küzdeni az enyészet ellen. Pedig ha ő nem küzdött, ha ő nem állt mellettem, én sem lát­tam többé értelmét a harcnak, hisz számomra ő volt az egyetlen, aki reményt adott ebben a sivár életben. Ő maga szónokolt egykor arról, hogy mindvégig küzdeni kell, most mégis meghazudtol­ta saját magát. Most persze azt kérdezed, atyám, akkor én miért tartottam ki mellette? Mert esküt tettem neki egykor, hogy védeni és segíteni fogom mindvégig, és bár ő elfeledni látszott ezt az esküt, én mégis emlékeztem rá, és betartottam a szavam, még ha többé nem is állt ez érdekemben.

És... az igazság az, atyám, hogy valahol mélyen még mindig szerettem. Azt hiszem, ez a ragaszko­dó szeretet az emberi szellem legnagyobb gyenge­sége, hisz elködösíti érzője látását, aki elsiklik sze­retete tárgyának hibái felett, ezért nem képes szembenézni a ténnyel: akit szeretett, valójában már rég nincs jelen, hanem csak a helyébe lépő szörnyeteg iránt érez szeretetet. Tudom, semmi ér­telme nem volt ennek az érzelmemnek, és minden józan megfontolás szerint el kellett volna felednem a lány iránt érzett minden valaha átélt érzelmemet, de mégsem tudtam csak úgy magam mögött hagy­ni. Sőt, talán még kétségbeesettebben próbáltam bizonyítani, mit érzek iránta, reménykedve abban, hogy mégis megtörhetem a kettőnket elválasztó át­kot. Igaz, mostanra egy jó adag gyűlölet is kevere­dett az iránta érzett szenvedélyemhez; gyűlölet az­iránt, ahogy bánik velem; gyűlölet aziránt, amit ön­magával tesz, ahogy cserbenhagyja minden közös álmunkat, minden egykori reményünket. És a leg­rosszabb az ehhez párosodó állandó bűntudat volt: nem tudtam eldönteni, hogy vajon csak én vallot­tam kudarcot a lelke megóvásában, vagy eleve bár­ki más; szerető, szülő, vagy gyermek is ugyanúgy tehetetlenül nézhetné a helyemben, ahogy el­emészti magát?
Ezerszer elátkoztam azt a napot, amikor hagy­tam neki elvetni az angyalcsinálás műveletét, ami­kor igenis ki kellett volna tartanom amellett, hogy kikotorjuk a méhét. Bár akkor is szörnyű megráz­kódtatás érte volna, de akkor legalább túlélhette volna. De most már egyre kevesebb esélyt láttam a megfelelő megoldásra, és el sem tudtam volna kép­zelni, mit tehetnék még a megóvása érdekében. Csak tehetetlenül nézhettem, ahogy az általam egykor rajongva szeretett kis virágszál szép lassan elhervad, elsorvad.
De mit tehettem volna, hogy megváltoztassam érdektelen viselkedését?
Hisz már őt is csak a szenvedés kötötte ehhez a világhoz.
Hisz már őt is megcsapta Krán fagyos lehelete, mely jéggé fagyasztja az emberek szívét. Elvégre minden áldozatból idővel tettes, minden prédából ragadozó válik. A gonosz mindenkit megfertőz, akivel találkozik. Ez Krán legfőbb törvénye.

Tudod, atyám, a Leghatalmasabb Úr, aki ezt a világot az erősebb jogán uralja, az ő végtelen elő­relátásában egy űrt helyezett el minden ember lel­kének mélyére. Ez az űr ismerői véleményétől, ha­sonlataitól függően olyan: mint egy feneketlen sza­kadék, mint egy végtelenbe fúrt kút, mint egy min­dent mélybe rántó vízörvény, mint egy áldozatára leső, földbe ásott szörny szája körüli homoktölcsér, vagy mint a firmamentumot a bölcsek szerint elho­mályosító pokolfekete csillagok. De bármihez is hasonlítják, egy dolog örök benne; az, hogy idővel mindent elnyel a szája körül: boldogságot, szerete­tet, önbecsülést, együttérzést, reményt, bizalmat, és csak a gyűlöletet, a félelmet, az önsajnálatot és a kicsinyességet hagyja meg gazdájának, valamint egy nehezen körülhatárolható, állandó sóvárgást. Áldozatai még azt is elfeledik, hogyan kell élni, és a Kosfejes Úr kegyetlen tréfájának következtében még áldottnak is tartják ezt az állapotot, mert úgy hiszik, maguk választották ezt.
Ez a növekvő belső űr számos formában jelent­kezhet, van, aki önmagát gyűlöli, mások az Istene­ket káromolják, megint mások embertársaikat, esetleg szeretteiket, magát a világot, vagy más, ke­vésbé körülírható fogalmakat, mint az állandóság szülte kötöttségeket, vagy éppen a változás által el­eresztett szabadosságot. Olyan szenvedélyesen gyűlölnek, mintha ez lenne az életük célja, pedig mindössze arról van szó, hogy az elnyelt álmok és érzelmek hiányában olyan sivárrá vált a lelkük, hogy abba már csak egyedül a gyűlölet tüze tud kü­lönlegességet, szenvedélyt vinni - ideig-óráig. S a legrosszabb, hogy a legtöbben észre sem veszik ezt, hanem végtelen fennhéjázásukban meg vannak győződve róla, hogy amit tesznek, az nem is gyű­lölet, hanem józan paraszti ész szülte, helyes kö­vetkeztetés, az észérvek diadala a balgaság felett. Persze ezek az emberek azt felejtik el, hogy a logi­kát a Dzsinnek és a hazug Daimónok tüzes poklá­ban fedezték fel, mint egy hatékony szellemi kín­zóeszközt, amivel az elkárhozott emberi lelkeket gyötörhetik. Hidd el ezt nekem, atyám, én már csak tudom. Hisz én is azoknak a démonoknak a szolgálatában álltam életem utolsó szakaszában.
És ez az űr előbb, vagy utóbb mindenkit el­emészt, a kérdés nem az, hogy megteszi-e, hanem, hogy mikor? Maga a halál sem más, mint az a pil­lanat, mikor ez a belső űr teljessé válik, végleg el­emésztve az emberi lelket. Így válik előbb vagy utóbb mindenki a Sátánisten számára szabadon ki­szolgáltatott, elevenen sétáló halottá még életében. Most talán épp Inui volt soron.
Hisz végső soron a méhébe fészkelődött szörnye­teg sem volt más, mint ennek a végtelen, mindent el­emésztő űrnek az egyik anyagi manifesztációja.
És mert ez a kórság ragályos, ezért én is egyre hevesebben kezdtem gyűlölni. Gyűlölni azt a ször­nyeteget, aki tönkretette Inui életét azzal, hogy megfertőzte a Fekete Húsával. Gyűlölni a khatifot, minden szenvedésünk okozóját.
Mindenesetre az elkövetkező napokban mindent elkövettem, hogy megpróbáljam Inuit felvidítani, ha épp nem a csapdák felállításán munkálkodtam. Pró­báltam társasjátékokra rávenni, vicceket mesélni ne­ki - habár pocsék komédiás vagyok -, vagy épp anekdotázni és mondákat mondani neki, pedig az én regős képességem az övének nyomába sem ért.
Amikor pedig mindezekből az ötletekből ki­fogytam, és beláttam hiábavaló kísérleteim kudar­cát, keserű düh késztette elszántsággal, szinte meg­szállottan láttam neki, hogy kétségbeesett harago­mat izomszakasztó munkába öljem. Enni hoztam a lánynak, karókkal kipárnázott vermeket ástam, hogy aztán elfedhessem őket; ügyes kis szerkezet­tel működtethető, medveállkapocsként összecsapó, fogazott szájú harapócsapdákat fadarabokból, súlyra megszoruló hurkokat, áldoza­tukat magasba rántó, sásból font köteleket vettetem át az ágakon, köröskörül áthatolhatatlanná téve a Me­nedéket övező láp még járható részét.
A testem az elmúlt, dolgos munkával végzett hónapok alatt kezdett megemberesedni, szíjas iz­mok kezdtek dagadozni sápadt bőröm alól, termet­ben és növésben is szépen gyarapodtam, ám e sok agyafúrt csapdának a felállításában mégsem tá­maszkodhattam csak a magam erejére. Ekkor dön­töttem úgy, hogy a szavaim erejéhez fordulok, és néhány jól irányzott, megválogatott mondattal fel­derítem, hogy kik rejtőznek a környező mocsarak­ban velünk együtt. Bűbájom hatása készületlenül ért: szavaimra körökben terjedő hanghullám ger­jedt, ami töretlenül áthatolt a tompa természeten, és csak az értelmes, lélekkel rendelkező emberek­ről verődött vissza visszhang formájában. Így nem­csak azt tudtam, hogy hányan és merre vannak, de azt is, hogy milyen messze, és miféle szellemi ál­lapotban leledzenek éppen.
Amit a hangok alapján kivettem, az nem volt épp kecsegtető. Mindenki, aki életben maradt, az Inuit megtámadó haramiákhoz hasonlóan züllött, földönfutó figura volt. A legtöbben senkinek sem kellő, saját társadalmukból kivetett, elüldözött em­berek voltak; szökött bűnözők, gyógyíthatatlan be­tegek, bolondok, nincstelenek. A legtöbbjükre sza­bad halált mondtak ki a nemzetségfők, aki érte őket, büntetés nélkül megölhette őket, és mert előt­te - igaz, később is - sokaknak voltak kárára, ezért sokan is kívánták halálukat. Másokra tabut mond­tak ki, még a saját családtagjaik, egykori barátaik is kötelesek voltak keresztülnézni rajtuk, ha vélet­lenül összefutottak velük, mintha ott sem lennének. Egy kevesükre, a fertőző betegekre a sámánok tet­tek delejes billogot, hogyha lakott településhez kö­zelednek, vegyen erőt rajtuk őrjöngő vitustánc. És végül, volt egy pár olyan ember, aki önszántából, saját akaratából vállalta a száműzetést, belefásul­ván a civilizált emberközösségek kétszínű, hazug­ságokkal és képmutatással teli világába, és mivel soha nem kötötte őket semmi az emberekhez, kön­nyű szívvel váltak meg tőlük. Ők egy tisztább, iga­zabb világ ígéretét látták a másoknak büntetésként járó mocsárban.
Ironikus hát, hogy éppen ezek a száműzöttek, a társadalom által kiselejtezett, életképtelennek nyil­vánított senkiházi páriák maradtak egyedül életben az egész elpuhult, önhitt kényelemben élő, halálá­ig az önámító tespedtség burkába zárkózó népből.
És őket kellett most rávennem, hogy egy sereg­be vergődve, minden képességükkel és elszántsá­gukkal egy beteg lány és a méhében hordozott för­telem segítségére siessenek, és ha kell, az életüket adják értük.

Az első, akit felkerestem, a legtekintélyesebb mo­csárlakó, a sámán volt, valami Tugoj táltos. Ami­kor a nyomában jártam, a vadon egyik legátjárhatatlanabb, legrettentőbb részén élt, egy apró szigeten. A kör­nyező vidéken három láb magas, kráni ördögkóró­val vegyes, ostromverő tüskebozót-falakból ké­szült, koncentrikus körökben gyűrűdző erődrend­szer nehezítette az átjárást, maga a sziget pedig több rétegben a talaj fölé emelkedő növénysátorral volt befedve. És itt nem költői túlzásról van szó, atyám, hanem szó szerint értendő a növénysátor szó, amelynek növényből álló falain nem nőtt ajtó­nak vagy ablaknak használható rés, csak ha a gallyakat akaratlagosan mozgatni képes sámán is úgy kívánta. A tövisfalakon belül a sátor hő-, és szélfel­fogó falait egyenletesre növesztett páfrányok, bok­rok, és cserjék sorai adták - ilyen sorrendben. Bel­jebb égbenyúló fák rovásírásos háncsfeliratokkal ékes törzsei szolgáltatták az Egyisten katedrálisai­ban látható mellékhajókhoz hasonló beosztású osz­lopsorokat, a magasban egybefonódott ágazatú lombkoronáikon hatalmas, a fényhiány ellenére is dús lombozat és frissen maradó levelek, moszatok paplanrétegei fogták fel az esővizet és az egyéb égi áldást - kivéve a szigetméretű sátor közepén álló füstelvezető kéménylyuknál, ami egy, a szárazföld közepén álló nagyobb tisztás felett nyílt. Ezen a tisztáson állt egyébként a Világfa egyik kisebb - de még így is háznyi törzsű - rokona is. A váratlan lá­togatók feltartóztatására az egész lombsátort át-, meg átszövő, vastag indákkal tekergőző húsevő növények, önerőből mozgó vérszívó polipgyökerek, ta­posásra medvecsapdaként összecsapó emberfogó virágok, barlangokban őshonos folyondárok, érintésre robbanó óriási pöfetegek lettek rendsze­resítve. Őket ezernyi, tudattágításra és mérgezésre egyaránt alkalmas anyagokat szolgáltató, de erre­felé nem életképes növény misztikusan életbentar­tott mintapéldánya egészítette ki. A környéken tucatnyi különböző fajtájú madár rakott fészket - egyeseket a húsúkért, másokat a tojásukért, megint másokat puszta kedvtelésből vagy arkán okokból idézett meg a sámán -, a sziget körüli mocsarakban aligátorok rejtőztek a nádszálak között - ezekről csak később tudtam meg, hogy időnként eleven pallóként, a sziget és a szárazföld között átvezető hídként is szolgálnak a tövisvár urának kénye-kedve szerint. A biztonsági rendszerhez ezen kívül még ezerféle errefelé megélő rovar és csú­szómászó is hozzátartozott, némelyik ezek közül - mint például az odúkban éldegélő méhek - jöve­vénymegállító funkción túl gyakorlati haszonnal is rendelkeztek: hozzátartoztak a változatos étrend kialakítóihoz. A sámán úgy értett valamennyi kör­nyéken élő állat nyelvén, hogy mindet rá tudta ven­ni az együttműködésre.
A birtokot és az átkozott vadaskertnek tűnő konstrukciót maga a sámán elfekével vetekedő má­gikus hatalma verte bilincsbe és alakította ilyenné, és ő maga volt az, aki immáron kétszáz éve egyetlen farkasfalka társaságában lakta. Be senki emberfiát nem engedett már vagy százötven éve, és ő maga sem tette ki a lábát magánbirodal­mából csaknem ugyanennyi ideje. Azt, hogy egyáltalán még él, a drún keresőmágia alkalmazása előtt csak onnan tudtam, hogy a környező pusztákon mindmáig legendák élnek a világtól elzárkózó, re­meteként élő öregsámánról, akinek az állatok vi­szik az élelmet és a híreket a nagyvilágból, és aki valami rejtélyes okokból közel másfél évszázada neheztel a környező vidékeken élő raganokra. Ez utóbbi tényt onnan lehet tudni, hogy mindenkit, aki ügyes-bajos dolgaival megpróbálja tiszteletteljesen felkeresni a táltost, nemhogy segítség és jószeren­cse, hanem csúnya balsors kezdi kísérni hamarost, ezért a végén már hangos szóval és drága áldoza­tokkal könyörögnek az ősöknek és a mogorva vén­ember mindent látó szellemének, hogy nézze el meggondolatlan balgaságukat, aminek hatására zaklatni próbálták elszigeteltségében, és hagyja őket a továbbiakban legalább önerőből boldogulni. Ezernyi népmese és rémtörténet járt szájról szájra a raganok közt bátor, halálmegvető hősökről, akik mégis megpróbálták áttörni a sziget túlvilági erők segítségével épített védelmét, és megtörni a sámán magányát, hogy haragjának okára rájöjjenek, vala­miképp kiengeszteljék, vagy hogy alkalmasint a ta­nítványává szegődjenek. Egy történet sem szól azonban arról, hogy valaki sikerrel járt volna. Nagy hiba volt ez, hisz öregsámán nélkül a közel­ben élő nemzetségek igencsak bajosan tudtak meg­élni, hiszen a krániak eljöveteléig köztük élő ifjú­sámánok egyike sem volt elég tehetséges és hatal­mas, hogy minden vészt elháríthatott volna. Erről a falum pusztulása is ékesen tanúskodik. A mi sámánjaink még azelőtt meghaltak, hogy egyálta­lán rádöbbenhettek volna, miféle csapás érte őket.
Tehát, mint mondtam, atyám, közel százötven éve egyetlen ember sem volt rá képes, hogy felke­resse otthonában az öregsámánt. Én azonban nem emberi varázserővel rendelkeztem. Hanem khat­iffal.
Amikor közeledtem a csudás szigethez, finom, műértő kezek faragta, félig a földbe ásott csó­nakokhoz hasonló tanúfákra lettem figyelmes, ame­lyek szabálytalan időközönként, rendszertelenül emelkedtek ki a földből a szigetet határoló vidé­ken. A kopjafák finoman erezett fája burjánzó nö­vényi ornamentikával díszített faragványokkal volt ékes, mintáiba ősi ragan rovásírásos varázsigéket véstek. Festve soha nem voltak, mégis úgy tűnt, hogy a rájuk vésett fel­iratok valamiféle sötét fényekkel derengenek. Egyik sem látszott korhadtnak vagy re­pedezettnek, nem telepedett meg fájukban a szú, vagy az egyéb fatörzslakó rovarok valamelyike, és általában, az idő vasfogának egyetlen harapásnyomát sem mu­tatták, pedig némelyikük már legalább kétszáz esz­tendős lehetett. Az oszlopok a szigetlakó sámáno­kat érdemtelenül zaklató, és emiatt élve innen soha nem távozó külvilágiak sírhelyeit jelölték - már amennyiben sírhelynek számít egy olyan földalatti nyugvóhely, amelynek lakója sohasem halt meg igazán.
Tudtam, ha más körülmények között érkeztem volna, valószínűleg soha nem hagyhattam volna el élve én sem a mocsarat. De most csupán néhány, a Fekete Nyelven megfogalmazott, testemet hideg gyengeséghullámokkal végigrázó mondatra volt szükségem, és a máskor oly vendégmarasztaló iszapos föld régi barátként üdvözölt, és zokszó nélkül átengedett számomra szilárddá vált, amúgy képlékeny felszínén. Nem csimpaszkodtak bokám­ba maguk a föld felett tekergőző kúszónövények sem, és messze elkerülték testemet a máskor ele­ven húsra oly kiéhezetten vetődő ragadozók is. A mocsárlakó madarak, amelyek a sámán parancsára a tövisvárban raktak fészket, a közeledtemre fürge rajokban felröppentek, és hatalmas rovarfelhőkre emlékeztető sűrűségű kötelékekben szálldostak most fenyegető sebességgel irányomba, hogy mel­lettem elsuhanva csőreikkel vájják szét a húsomat; csak azért, hogy a következő pillanatban egy sza­vam hatására megriadt madárkákként libbenjenek félre az utamból. Hasonlóképp kitértek az utamból a haragos aligátorok is, ellenben a szigetet övező mocsaras dagonyán csak úgy tudtam átkelni, ha szavaimmal kettéválasztottam a vizeket, és így a két oldalamon szilárd folyadékfalakként álldogáló tajtékfodrok között száraz lábbal kelhettem át a hirtelen kiszáradt tómederben. A szigetet övező tö­visfalakon egy másik szavam vágott rést, eldörre­nése után a három láb magas, egyenletes kőfalnak tetsző növényháló egy közel emberszéles csíkban elszáradt és kirepedezett, majd előbb forgáccsá, utóbb porrá omolva szitált a földre. A csaknem egybefüggő növénysátor-fallal mindezek után már nem volt igazi gondom, habár, ahogy szavaim ha­tására kétségbeesett sietséggel szétvált előttem, az a furcsa érzésem támadt, hogy értelmes élőlénnyel állok szemben.
És már bent is jártam az örök félhomályba bur­kolódzó, leginkább egy fenyves erdőszakasz lomb­jai alatti területnek, vagy még inkább egy tömjénfüstös, sötét katedrálisbelsőnek tűnő növénysátor burkában. Egyes helyeken vékony csíkokban sütött át a lombokon a vérvörös késődélutáni díszekbe öl­tözött Nap, ezeken a helyeken ezernyi sugárdárda járta át a félhomályban homályos árnyakként mozgolódó haszonnövények és állatok testeit. Másutt a lombok még ennyi rést sem hagytak, itt a rovásírá­sos háncsfaragványokkal ékes fatörzsoszlopokat a lelógó moszatfátylakon átszivárgó haragoszöld de­rengés vonta túlvilági nimbuszba. A fák törzseinek legteteje felől érkező kerepelő hangokat oda felkö­tött, szelek mozgatta gallyak és faágak egymásnak és a törzseknek verődő rúdjai okozták. A földön szétterülő avarszőnyeg halk, sustorgó ropogással adta a birtoklakók tudtára közeledtemet, míg ugyanezt a zizegő rovarok riadt elhallgatással. Mégsem mert senki sem az utamba állni, ahogy a sziget belseje felé, a sötétségbe borult erdősátor fa­törzsei mögül ködös lidércfényként átszivárgó vil­lódzó zöld lángok, és a lobogásuk ütemére dübör­gő tompa dobszó forrása felé vettem az irányt. Rö­vid haladás után már meg is érkeztem a legendás Tugoj táltos otthonának közepére, a Világfa ágai alatt elterülő nyitott fedelű tisztásra.
Legnagyobb döbbenetemre úgy tűnt, hogy a sá­mán egyáltalán nincs tudatában a jelenlétemnek. A természetellenes fénnyel lobogó máglyányi tábor­tűz közelében, térdepelve ült a puszta földön, és ki­fordult, csak fehérjét láttató szemekkel, habzó száj­jal vonaglott a kezeiben tartott, vadul püfölt szala­gos-csörgős dob hangjaira. Tudtam, látótranszba révedt. A vállamba mélyesztett rú gyógyító és sze­rencsehozó hatásán túl egyfajta, a Névadás Szertartásakor megkötött helyhez - a szellemi szülő­helyhez - viszonyított belső iránytűként is viselke­dett, valamint kezdetleges bűbájos nyomjelzőként éreztette a környezetünkben munkálkodó rontásokat és áldásokat. Ezért tudtam, a sámán körül most olyan iszonyatos szakrális energiák áramlanak, amelyek elevenen pörkölnének meg mindenkit, aki csak bo­tor módon hozzáér. Bőrből és sásból készült, valószínűleg saját kezűleg varrt, hímzett szent szövegekkel ékes ruhái szintén szalagokkal, csontfaragványokkal, madár­tollakkal és szőrfonatokkal voltak díszítve; fejére szarvasagancsokkal koronázott, eltátott pofájú med­vefő csuklyát húzott, melyben még mindig benne lehetett a sisakként használt állatkoponya, s mely­nek karmos mancsokkal a nyaknál összefogott medvebőr testbundája köpenyként borult a vénem­berre. A vénember transztól görcsbe rándult, torz grimaszba feszült arca a med­vekoponya szájából meredt a Felsőbb Világokba, bőrét ezernyi ránc szabdalta, száját csapzott szakáll és bajusz keretezte. Sárga ragadozófogai még éltes kora ellenére is hi­ánytalanul megvoltak - már amennyire ez a habos nyállal kivert, lucskos, zsíros szakálla mögül lát­szódott -; zavaros kapkodással ide-oda rebbenő te­kintetű, sűrű szemöldökkel határolt mandulavágá­sú szemei alá éles szarkalábakat barázdált az idő. Az előtte némán lobogó zöld tűz tejfehér, fullasztó füstködöt eregetett, melyet belélegezve azonnal tudtam, hogy szárított növények égetésével nyert hallucinogén anyagokkal van tele. De a legijesz­tőbb mégsem a sámán átszellemült, vadállatmaszk­hoz hasonló arca volt, hanem a zöld máglya körül békés nyugalommal üldögélő, világító tekintetű farkasok voltak, amelyek a tüzet visszatükröző, majdnem emberi szemeikkel értelmet sugárzó fi­gyelmes kíváncsisággal lesték választott gazdáju­kat. Ahogy a természetellenes jelenetet néztem a sötétségből, egy pillanatra kirázott a hideg. A ma­ga módján a sámán is éppoly életidegen, természet­ellenes fertelem volt, mint a khatifok.
Ahogy egy fatörzs mellől; az alakomat beborító faárnyékokból tanulmányoztam a jelenetet, hirtelen torokhangú morgásra lettem figyelmes a jobb ol­dalam felől, a mindent elrejtő sötétségből. Odanéz­ve egy vicsorgó, piszkosfehéren foszforeszkáló bundájú toportyánhímre lettem figyelmes, aki acél­kék szemeivel engem vizslatott. Egy pillanatra megfagyott ereimben a vér, és ösztönösen is azt vártam, hogy az állat mindjárt nekem ugrik. Legna­gyobb megkönnyebbülésemre mégsem történt semmi ilyesmi, ezért a már gondolatban megfogal­mazott hatalomszavak gyomrot görcsbe rántó ki­mondására sem volt szükségem. A farkas, ahelyett, hogy közelebb jött volna hozzám, inkább csak fél­reérthetetlenül emberi mozdulattal intett nekem a fejével, hogy kövessem. Azzal válaszra sem várva megfordult, és elindult a tisztástól egy kicsit távo­labbra álló fatörzscsoport irányába.
Én jobb ötlet híján követtem. Kisvártatva egy dombszerű képződmény oldalában nyíló odúhoz lettem vezetve általa. Az odú kerek szájánál mozgo­lódó gyökerek vártak arra, hogy elkapjanak és összeroppantsanak minden illetéktelenül behatolni szándékozó idegent, mellette a domboldal fekete földkupacában megsárgult farkascsontvázak gyö­kérkacsokba szorult, félig elásottnak, vagy inkább földberántottnak tűnő sziluettjei rémlettek. Én még­is csak egy szót szóltam, és a barátságtalan bejárat meghunyászkodva kettényílt előttem, és beengedett a dombocska üreges belsejébe berendezett kör alap­rajzú, nem túl magas tetejű kuckóba. Ahol egy nö­vényi rostokból font gyékényekkel és nemezsző­nyegekkel kivackolt, lakályos kis menedékre talál­tam, közepén egy kövekkel körberakott tűzhellyel, melynek melegen pattogó tüzén egy ragulevessel teli bogrács fortyogott vidáman. A falakat körben különféle szárított növények, agyagedények, pattin­tott-kő eszközök és házi öntésű rézből készült szer­számok, valamint sózott húsok és állatbőrök takar­ták. Láttam néhány igazán ősinek tűnő fegyvert is, mint például egy szekercét, egy visszacsapó íjjal és vesszeivel teli tegezt, valamint egy szigonyt. A meghitt kis lakóhelynek megörülve rögtön kénye­lembe helyeztem magam, és egy puha szőnyegre ülve türelmesen várakoztam arra, hogy a sámán megunja örökkévalóságig elhúzott transztáncos rí­tusát, és végre fogadni tudjon. Mivel azonban ez a pillanat csak nem akart egyhamar megjönni, és las­san már órák óta várakoztam hiábavalóan, kezdtem megunni a hiábavaló vesztegelést, ezért újdonsült éhségemet is csillapítva levettem a bográcsot a tűz­ről, és egy fonott kosárvázú, de agyagból égetett kis hőszigetelő tálacskát, meg a hozzá tartozó öblös fa­kanalat előkeresve szedtem magamnak a főzelék­sűrű levesből, majd nyugodtan falatozni kezdtem.
- Ki mondta neked, hogy otthon érezheted, vagy hogy nyugodt szívvel kiszolgálhatod maga­dat? - csattant az odúbejárat irányából a rekedt, mégis határozott hang.
- A tény, hogy sikerült véghezvinnem mindazt, ami mindezidáig egyetlen anyaszülte lénynek sem sikerült. Hogy sikerült ép irhával, egyetlen karco­lás nélkül betennem ide a lábam, Öregapám, min­den bűbájos mesterkedésed ellenére is. A tény, hogy hatalmamban áll legyőznöm téged.
Ebben a feltevésemben eddigre igazán bizonyos voltam. Bár az évszázados varázstapasztalat és a kitanultság a sámán mellett szólt, én idefelé jövet mégis annyira könnyedén átsétáltam a legendákból ismert halálos csapdákon, hogy tudtam: a drúnok által adományozott hatalmam még ilyen gyenge, kezdetleges formában is felette áll az övének.
- Milyen volt a Szellemek Ösvényére lépni, Öregapám? - kérdeztem a hagyományoknak meg­felelő formulában, hogy előbbi szavaim élét tiszte­letteljes udvariassággal vegyem el.
- Öregapád a rosseb! - mordult rám a hagyomá­nyos válaszra fittyet hányva a sámán. - Mi közöd neked ahhoz, hogy mit csinálok a rítusaim alatt? Azt hiszed tán, csupán azért, mert idetoltad a ké­ped, már rögtön dirigálhatsz is nekem?

- Nem Öregapám, nem hittem semmi ilyesmit. Kérésekkel és kérdésekkel jöttem csupán hozzád, bízva abban, hogy a végtelen bölcsességed megol­dást szolgáltat kínzó kételyeimre - hajtottam tisz­teletteljesen fejet az öreg előtt.
A sámán egy pillanatig elképedt arckifejezéssel nézett rám, aztán hitetlenül fujtatott, és lemondóan megcsóválta a fejét. A bal szeme barna, a jobb ol­dali piszkossárga volt.
- Bolond vagy te, édes fiam, ha minden badar­ságot elhiszel, amit az öregebbek mondanak neked.
Én sem bölcs, sem nagytudású nem vagyok, csu­pán egy mogorva, az életbe belefáradt vénember, aki valahogy sikeresen megúszta, hogy a minden­kit lóvá tevő sors bármit is nyújtson neki. Soha nem ismertem igazi családot, dolgos életet, csupán azt tanultam meg, hogyan állíthatom a szellemeket a szolgálatomba, hogy azok végezzék el helyettem a mindennapok ügyes-bajos dolgait. Akik idáig el­zarándokolnak, azok általában akarnak tőlem vala­mit, és ez általában a hatalmammal áll kapcsolat­ban, de amúgy félnek és irtóznak tőlem. Számukra én csak egy mosdatlan, büdös és mocskos, rigolyás vénember vagyok, aki az élete nagy részét állatok és víziókeltő párlatok társaságában tölti, és érde­kesség is csupán annyi van a személyiségében, amennyi éppen elég ahhoz, hogy az oktondi vadak és a növények látszólag érdeklődve meghallgassák, ha magában morog. Szeretőm is csak egy akadt az életemben, egy nőstény vérfarkas, aki veszettségé­ben elpusztította magát a rohamai egyikének ideje alatt, még vagy nyolcvan esztendeje. És te engem nevezel nagytudású és bölcs tanácsadónak? Hisz még azokhoz a mindennapi dolgokhoz sem konyí­tok, amelyekkel egy magadfajta lurkó könnyedén megbarátkozik! - rázta haragosan a fejét az öreg­sámán, és azzal maga is leült egy gyékényszőnyeg­re, és sárga, gombás körmű ujjaival egy fakanálért nyúlva belefogott, hogy maga is nekilásson a már kihűlőfélben levő ragunak. Úgy tűnt, a továbbiak­ban tudomást sem vesz rólam.
Én egy ideig türelmesen vártam, hátha mégis rákérdez, mi járatban vagyok errefelé, de mivel ez hosszú, hangos szürcsöléssel teli percek után sem történt meg, kezdtem úgy látni, mégiscsak rajtam van a kezdeményezés sora.
- Osztán tudsz-e róla, Öregapám, hogy mi fo­lyik a mocsáron túli földeken mostanság? - tettem fel a velős kérdést.
Az öreg bosszankodva felnézett rám félig sárga, félig barna tekintetével haragosan összeráncolt szemöldöke alól. Már amúgy is mocskos szakállán vastag cseppekben folyt végig a zsír.
- Miért, te talán tudod? Hisz már vagy egy fél éve nem mozdultál ki a gruthi lápból! - szögezte le a tényt, ezzel egy csapásra eloszlatva kétségemet mágikus szaktudásával kapcsolatban. Megnyugod­va folytattam a beszélgetést, tudván, hogy jó hely­re jöttem. Az öreg szeme még mindig mindent lát a nagyvilágban.
- Tehát akkor arról is tudsz, hogy a khatifok el­özönlötték a földjeinket, és most egyikőjük arra készül, hogy ártalmára legyen egy népünkből való leánynak. Öregapám, te vagy a nép felkent sámán­ja, nemzetségeink misztikus őrzője, gyermekko­rodtól fogva arra neveltek és tanítottak, hogy vajá­kos hatalmaddal a rászorulók segítségére legyél, és közvetítsd kéréseinket a szellemek világához. Ugyan a legendák szerint elzárkóztál tőlünk pár­száz esztendeje, de úgy látom, még mindig figye­lemmel kíséred titkon a népünk sorsát, és talán rejtve befolyásolod végzetünket, ha ilyen járatos vagy a jelen mindennapok világában. Tudom, hogy ha tiszteletteljesen megkérlek, segíteni fogsz ne­kem.
Tugoj táltos továbbra is szúrós szemmel nézett rám.
- Te komolyan azt hiszed, hogy azért vagyok naprakész a perclények állapotait illetően, mert akárcsak egy cseppet is érdekel a sorsotok? Hát na­gyon tévedsz! Azért vagyok kénytelen mind a mai napig figyeltetni a külvilágban történő eseménye­ket, mert tudom, hogy tőletek, ha csak rajtatok mú­lik, soha nem lelnék nyugtot. Mindig idetolnátok a képeteket, ha valami olyan gondotok, bajotok van, amiből szerintetek nem tudtok egyedül kilábalni, aztán még ti lennétek megsértődve, ha érdektelen­ségre hivatkozva elzavarnálak titeket, és csak az ősök tudják, miféle aljas fondorlatokra, áskálódás­ra lennétek képesek ellenem. Csak addig vagyok biztonságban tőletek, amíg féltek tőlem, és ezért nem mertek nekem támadni. Ahhoz azonban, hogy ezt a félelmen alapuló tiszteletet kivívjam köztetek, sajnos elébb ilyen kényszerű óvintézkedéseket vagyok kénytelen tenni. Nálatok még a remetének is hatalmasnak és befolyásosnak kell lennie, hogy megválthassa a nyugalmát tőletek. Mert azt hiszi­tek, pusztán azért, mert annyian vagytok, mint egy kiéhezett toportyánfalka, máris jogotokban áll diri­gálni mindenkinek, hogy miként is kellene vezet­nie az életét. Felfordul a gyomrom a ti úgynevezett „civilizált" világotoktól. Őszintén szólva még örül­tem is, hogy a khatifok elsöpörtek benneteket, így legalább nem lesz veletek többé semmi gond, és az életemben először egy kicsit zavartalanul marad­hatok a ti állandó, nyüzsgő zajongásotok nélkül.
Hitetlenkedve meredtem a zsörtölődő öregem­berre, soha nem hittem volna, hogy egy sámán szá­jából valaha ilyen szavakat hallhatok.
- Mit vétettünk hát ellened, Öregapám, hogy ennyire meggyűlöltél minket? Mi miatt haragszol reánk annyira, hogy inkább szívesebben látnál minden ragant rútul elpusztulva?
Tugoj táltos szája egy pillanatra haragos vicc­sorba torzult, ezzel ismét láttatni engedve a piszkossárga ragadozófogakat. Felemás szemei ha­ragosan villogtak.
- Még kérdezed? Kirekesztettetek a saját közös­ségetekből, csak azért, hogy a szellemek síkján szol­gáljak nektek, folyton zaklattok, hogy helyettetek dolgozzak, aztán hálából sem köszönetet, sem szere­tetet nem kaptam soha senkitől a fajtátokból. Én szá­motokra csak az a rút és félelmetes öregember va­gyok a mocsárból, aki kivívta önmagának a Topor­tyán-szigeten való élés jogát, és vele az öregsámáni címet, de még ezzel együtt sem tiszteltek engem annyira, hogy törődjetek velem. Mielőtt elzárkóz­tam tőletek, folyton csak hozzám járt mindenki a problémáival, folyton csak azon dolgoztam, hogy nektek jobbá tegyem a világot, és mit kaptam cseré­be? Semmit! Amikor egyszer, egyetlen-egyszer ki­vételesen nekem lett volna szükségem segítségre, csak gúnyosan kinevettetek, és könnyelműen ma­gamra hagytatok. Hisz azt elvárjátok, hogy én le­gyek a ti legvégső támaszotok, de azt már nem, hogy ez a támasz kivételesen rátok legyen utalva - ­fejezte be kifakadását az öregember, és mondandó­ját alátámasztva megvetően kiköpött egyszer maga mellé a földre, majd visszafordult a bográcsához.
Én csak elgondolkodva figyeltem, amint to­vábbra is magában zsörtölődve, halkan az orra alá motyogva piszmog a kanállal, és ismét levegőnek vesz engem. Azon törtem a fejem, hogyan vehetném rá mégis arra, hogy segítsen. Végül rájöttem, itt nem észérvekkel, hanem emberséggel kell dia­dalmaskodnom, Inui példáját követve.
- Mi volt az, amiben a mi segítségünkre lett volna szükséged? Mi volt az, amiben nem támo­gattunk téged?
A sámán csak szúrós tekintettel meredt egyene­sen maga elé, szándékosan kerülve a tekintetemet, hangosan csámcsogva rágcsálta az épp szájába ke­rült falatokat, és közben valahol a múltban járha­tott. Nem válaszolt.
- Hogy akarhatod, hogy segítsünk rajtad, ha nem mondod el, mi a bajod? - faggattam továbbra is kitartóan az öreget, mert éreztem, jó nyomon va­gyok. - Aztán meg panaszkodsz, hogy nem figye­lünk rád eléggé? De hát hiába is figyelnénk, hisz úgysem lehet egy szót sem kihúzni belőled! Most itt a lehetőség! Mondd el, mi nyomja a szívedet!
A sámán tekintete egy időre elrévedt, mint egy olyan emberé, aki olyasféle dolgokra figyel, ame­lyek valaha rég, valaha messze estek meg. Aztán annyira halkan, hogy szinte alig értettem szavát, megszólalt.
- Valaha, mielőtt öregsámán lettem volna, én is csak egy ember voltam, mint mindenki más. S mint az emberek legtöbbjének, nekem is volt családom. Volt egy csepp kishúgom, egy későn született le­ányka, aki nálam húsz évvel fiatalabb volt. Bete­ges, vézna, zárkózott kisleány volt, de igazi fényt hozott az életünkbe. Mindig megmosolyogtatta az embert, mindig annyira kellett vigyázni a törékeny kis vonásaira, hogy az ember érezhette, valakinek a világnál is jobban szüksége van rá.
Itt elhallgatott. A szemeibe fájdalmas üresség költözött. Egy percig némán vártam, hogy folytas­sa, de miután nem tette, magam kérdeztem bele.
- Mi történt vele? A húgoddal? - nógattam.
A sámán ráncos, összeaszott arca most egészen vénnek tűnt. Mintha magánál az időnél is öregebb lett volna.
- Akkortájt, amikor én megkaptam az öregsá­máni címet, a húgom talált magának valakit, aki fe­leségül vette. Rettentően boldog volt, hogy valaki éppen őt, a mindig beteges, egyszerű kis asszony­kát választotta élete párjául. És hamarosan meg is hálálta ezt a szeretetet egy gyermekkel, akit a fér­jének hordott ki. Soha nem láttam még nálánál boldogabb embert, amikor azokban az időkben lát­tam, míg terhes volt. Úgy érezte, végre neki is van célja az életben, valami, ami értelmet ad a létezésé­nek. Jó feleség és odaadó anya akart lenni. Már azt tervezte, miként fogja majd valamikor ő maga is az esküvői szertartáshoz kísérni a gyerekeit. De ez so­ha nem következett be.
Megint elhallgatott. És meg mernék esküdni rá, atyám, akkor és ott könnyek csillogását láttam a táltos szemeiben.
- Tudtam, milyen gyengécske asszony, ezért erősítő főzeteket és gyógyteákat itattam vele, hogy elbírja a szervezete a gyerek kihordását. Mégis mindig rimánkodott, hogyha netán történne vele valami, vigyázzak a gyerekére, és ne hagyjam, hogy bármi baja essék. Én mindent elkövettem ér­te, gyógyító erejű rítusokat tanultam és készültem, hogy a gyermekszülő ágynál mellette állhassak, és szükség esetén a segítségére siethessek vajákos hatalmammal. De sajnos ez sem volt elég. Egyszer épp egy szomszédos, a mocsár átellenes pontján emelkedő faluba szólított a kötelesség, amikor idő előtt megindult a vajúdás. Hiába szaladt léleksza­kadva a futár, már nem érhetett el engem időben, s a húgom nélkülem, egy egyszerű bábaasszony se­gítségével vágott bele a szülésbe. A gyerek, egy ap­rócska, sírástól vörös fejű kisleány megszületése­kor azonban valami elpattanhatott benne, mert el­kezdett vérezni, és onnantól fogva egyre csak öm­lött belőle a vér, megállíthatatlanul. Aznap hajnal­ra a húgom meg is halt. S mivel a szokásjog szerint ilyenkor az apának az újszülött csecsemőt is meg kell ölnie, hát a férj nehéz szívvel bár, de köteles­ségtudóan megtette ezt. Majd dolga végeztével fel­vágta a saját ereit, és ezzel végleg magvát szakítot­ta a vérvonalnak.
Itt egy időre megint elhallgatott. Nehezen talál­ta meg a szavakat a mondanivalója befejezéséhez.
- Én csak aznap estére értem haza. Csak álltam némán és döbbenten ott a ház előtt, és tehetetlenül hallgattam az odasereglett embereket, amikor izga­tott kedélyességgel elmesélték, hogy mi történt a rokonaimmal. Mintha valami regős balladát ecse­telnének, úgy mesélték szinte bizarr élvezettel a tragédiát. Mintha nem is élő, érző emberekről szól­na az elbeszélés, hanem arctalan pletykafigurákról. Mérhetetlen önváddal vettem tudomásul, hogy mindez nem történt volna meg, ha időben ott va­gyok velük. Először nem is akartam elhinni, ami történt. Hiszen csak alig egy pár napja voltam oda, mert a szomszédos faluban a birkákat megtámadta egy rejtélyes kórság, amit egy mocsárféreg csípése terjesztett. Egy egyszerű kergebirkakór! Ezért kel­lett nekik meghalniuk. Azt hittem, mentem megha­sad a szívem. Azt hittem, menten megőrülök. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen értelmetlenül ért véget mindhármuk élete! Ha legalább a gyerek életben maradhatott volna, és én vigyázhattam volna rá, mint ahogyan azt megígértem az anyjának! De hát az őrült tradíciók miatt neki is meg kellett halnia!
Tugoj táltos a mondandóját már valósággal üvöltve fejezte be. Az arcán kimondhatatlan indu­latok viharzottak, az izmai rángatóztak, vonásai másodpercenként különféle görcsös grimaszokba rándultak, és egész testében remegett. Hirtelen va­lóban elkezdtem félni tőle, ahogy ilyen állapotban láttam, azt hittem, menten szétveti valami belülről fakadó természetfeletti feszültség. Pedig még nem fejezte be a mondanivalóját. És ezúttal beszéd köz­ben hevesen hadonászott.
- Én csak annyit akartam, hogy beszélhessek valakivel erről! Annyit akartam, hogy legalább egyvalaki, egyetlenegy ember ráérjen és meghall­gasson engem, hogy valaki vegye a fáradságot és megértse, miért vádolom magam, miért okoz ne­kem ilyen iszonyatos fájdalmat a dolog! De senki nem ért rá! Elkezdtem körbejárni azokat az embe­reket, akik egykor eljöttek hozzám segítségért, akiknek megoldottam valami ügyes-bajos dolgát korábban, amikor olyan nagy szükségük volt rá, és akiket ezért a barátaimnak hittem. De tudod, mit válaszoltak?„Majd beszéljünk egy kicsit később, most van itt a szántás ideje, hajtani kell az ekét, vagy kiesünk a határidőből! "„Most kell kimosni és kiteregetni a dagasztott ruhákat, mert utána beborul az idő, és nem fognak megszáradni! Nem tud ez várni?"„Most kell megfőzni a vacsorát, mert utána fáradtan hazajön a munkából az uram, és ha nem talál idejében étket, megnézhetem magam! Kiver­né a lelket is belőlem! Sajnos nincs időm mások baját meghallgatni, van nekem magamnak is elég bajom!"„Most kell megnyírnia birkákat, mert utá­na a jövő héten vásárba kell őket hajtani, és akkor már nem lehet ilyesmivel foglalkozni!" Érted? A birkák miatt nem értek rá velem beszélni! Azok mi­att a birkák miatt, amikért a húgomnak és a család­jának meg kellett halnia! - a sámán vad dühöngé­se közepette felborította a mostanra kihűlt raguval teli bográcsot, ami hangos csörömpöléssel a földre esett. A szétfolyó étel hatalmas pocsolyákba gyűlt a szőnyegeken, mocskos foltokat hagyva minde­nen. Ez némileg lehiggasztotta a táltos kedélyálla­potát, de a korábbi veszett düh helyébe most egy­szerű, hideg gyűlölet költözött.
- Aznap este bennem is meghalt valami. Aznap este megfogadtam: soha többé nem segítek senki­nek sem a raganok közül; soha nem leszek javára azoknak a szívtelen embereknek, akik miatt meg­halt a húgom, és akik cserébe még csak egy pár órát sem tudtak szánni rá, hogy végighallgassanak, hogy meggyónhassam valakinek a bűnömet. Ha nekik a birkáik fontosabbak, hát akkor éljenek együtt a birkáikkal! Visszatértem a mocsárba, és ettől kezdve senkit sem engedtem be a Toportyán­szigetre. Ha valaki nem volt elég okos, hogy magá­tól eltakarodjon, és konokul továbbra is megpró­bált zaklatni engem, akkor azt megátkoztam vagy halálra sújtottam. A nemzetségfők és a kissámánok egy pár évvel az elzárkózásom után megpróbálták megostromolni ezt a helyet, és erőszakkal kirán­gatni belőle, de a tetemeik azóta is itt várakoznak a tanúfák alatt arra, hogy szólítsam őket. És azóta a nap óta egyetlen öregsámán sem őrzi a népet. Ezért pusztulhattak el a te drágalátos falvaid a khatif in­vázió alatt, mert senki nem készítette fel őket rá. Mert eltaszították maguktól az egyetlen segítő ke­zet, amelyik megvédhette volna őket. Mert nem állták ki az emberség vizsgáját. Maguknak ásták meg a sírjukat!
Egy ideig jéghideg gyűlölettől izzó tekintettel méregetett, majd visszafordult a figyelme a bocs­korát is átáztató kiborult étel felé, és magában át­kozódva elkezdte feltakarítani annak maradványa­it. Én egy ideig némán merengtem a szavain, meg­értve, micsoda kínt is jelenthetett számára a száz­valahány évig elhúzódó magány. Látod, atyám, ezért ilyen lényeges és tiszteletreméltó a te elszánt­ságod, amivel meghallgatod a magamhoz hasonló nyomorultak sirámait és gyónásait. A puszta hall­gatásod, az üres, értelmetlennek tetsző szavak is elegendőek lehetnek, hogy megmentsék életek ez­reit a pusztulástól. Hisz a raganok azért haltak ki a Fekete Országúton, mert nem hallgatták meg egyetlen ember együttérzésért könyörgő szavait. Ezért nem közvetítette senki az ősök szavait. Ezért pusztult el mindenki. Pusztán néhány szón múlt a különbség élet és halál között! Próbáltam megérte­ni, mit is jelentett mindez, a sámán régóta esedékes vallomása rám nézve. Úgy tűnt, burkolt fenyege­tést kaptam, figyelmeztetést, hogy ha nem takaro­dok el, magam is úgy járhatok, mint a tanúfák alatti üregek lakói. De ekkor Inuira gondoltam, aki egyedül, védtelenül várakozik rám valahol a mo­csárban.
- Öregapám, látod, én meghallgattalak. Most mégis elpusztítanál engem is?
A sámán megvetően végignézett rajtam.
- Ez a te hallgatásod csak olyan, mint sírra a vi­rág! Akkor kellett volna ott lennie valakinek, ami­kor szükség lett volna rá. Amikor a húgomnak szüksége lett volna rá.
Hirtelen vakmerő ötletem támadt, ahogyan he­ves sietséggel érvekért kapkodva folytattam a sá­mán meggyőzését.
- Látod, Öregapám, én is erről beszélek. Arról, hogy akkor kell segedelmére lenni valakinek, ami­kor annak a legnagyobb szüksége lenne rá, mert utána már késő. És most nekem lenne segítségre szükségem, hogy megvédhessek egy magatehetet­len, önmagára vigyázni képtelen leányt és a még meg sem született gyermekét egy khatif haragjától. Egy olyan terhes lányt, mint amilyen a te húgocs­kád volt, amikor meghalt. És neked lenne szíved magára hagyni őt? Mit szólna hát akkor ehhez a húgod? Hogy te, Öregapám, rá hivatkozva cser­benhagytál valakit, aki hozzá hasonlóan bajban volt? Aki számára te jelentheted a legvégső re­ménységet?
A vénember nem szólt semmit, csak idétlenül grimaszolgatott, ide-oda mozgatva, meg-megfe­szítve az állkapcsát, közben vívódó tekintettel me­redt maga elé. Éreztem, jó nyomon járok.
- Jöjj hát velem, Öregapám! Ideje megbocsáta­nod önmagadnak, ideje, hogy véget érjen az önként vállalt száműzetésed. Ideje eltemetni a halottakat, és újra élni. Jöjj velem! Talán a tekintélyed egyma­gában elegendő lesz ahhoz, hogy az ügyem mellé állíthassam a lápvidék bujdosóit, és sereget ková­csoljak belőlük a fenevad megfékezésére. Jöjj ve­lem, hisz ugyan mit veszíthetnél?
Tugoj táltos fáradtan, öregen nézett rám, tekin­tetéből most annyi keserűség és lemondás sütött, hogy szinte megsajnáltam. Annak ellenére, hogy ő hagyta veszni a népemet pár hónapja.
- Hogy mit veszíthetek? Az önbecsülésemet. A nyugalmamat. A lelki békét, amelyet az a tudat okozott, hogy hittem, helyesen cselekedek, amikor egy hálátlan, önző sokaságot magára hagytam vég­órájában. Komolyan azt akarod, hogy most mind­ezt feladjam, csupán azért, mert te meghallgattál? Figyelmesen álltam a tekintetét.
- Igen. Ezt szeretném. Hisz akkor talán soha többé nem kellene egyedül lenned, és gyötörnöd magad. Hisz akkor talán végre meg tudnál szaba­dulni a gyötrő önvádtól. Hisz a lelked mélyén te is ezt akarod. Szeretnéd, hogy legyen valaki, aki megbocsát neked, ha már a húgod maga ezt nem tehette meg. Hogy végre valaki áttörje a magányod mindentől elszigetelő burkát.
A sámán egy ideig még töprengve állta a tekin­tetemet, azon vívódva, mit is válaszoljon. Aztán mégis megszólalt.
- Legyen hát! Veled megyek.
Ezzel megnyertem legelső, és legfontosabb hí­vét az ügyemnek. A többi ehhez képest már könnyen ment.

Másodiknak az Inuit egykor megtámadó haramiá­kat kerestem fel, újfent bizonyítva előttük a hatal­mamat. Azok, a legutóbbi találkozás eredményétől, harmadik társuk szörnyethalásától már eleve ré­mülten, s most hatalomszavaimat látva, lélekben megtörve meghunyászkodtak, és igen hamar a szolgálatomba álltak. Ezek után már a többi, hara­miákból, rablókból, gyilkosokból, betegekből, bo­londokból álló sokaság összehívása és egységbe kovácsolása már nem is tűnt olyan nehézkesnek. Volt, akit a lelkiismeretére hivatkozva, vad érvelé­sekkel, agitációkkal nyertem meg az ügyemnek, és volt, akit fenyegetésekkel, zsarolással kényszerít­tettem együttműködésre. Jöttek mindenfelől a kita­szítottak, a hazátlanná vált sorsüldözöttek a lápból, jöttek az élők; és a sámánnak hála jöttek a tanúfák alatt pihenő halottak is. Jöttek a farkasok, az aligá­torok és a mocsarak madarai is, és népes rovarfel­hők rajzottak az égen.

Végre az immáron népessé duzzadó seregem segítségével készülődtem a khatif fogadására. Embereim segítségével hatalmas fatuskókat húztunk fel kötélen a fatörzsekre, hogy a közéjük lépő óvatlanokat két oldalról lezúdulva összerop­pantsák. Kezdetleges, farönkökből és fonott vesszőfalakból készített palánkokat emeltünk, ame­lyeket aztán a sámán által hozott ördögkóróval és a tövisbokrokkal erősítettünk meg. Köveket hord­tunk össze, hogy mesterséges - pillanatok alatt le­omlasztható - vízdagasztó gátakat húzzunk fel a környező víztestek szájára, ezzel kívánságra elborítható ártereket hoztunk létre. Érintésre robbanó óriáspöfetegeket növesztettünk a stratégiailag meghatározott pontokon. Még több harapócsapdát állítottunk, vassulyomokat szórtunk szét, hurkokat feszítettünk ki, és karóval kipárnázott vermeket ás­tunk. És még ezernyi hasonló furfangos csapdát ál­lítottunk az álmaimban egyre többször jelentkező Fekete Lovasnak.

Azok az éjszakai álmok is egyre iszonytatóbbak­ká váltak.

Az egyik éjjel azt álmodtam, hogy álmodom. Álmaim álmában a nyugati havasok zord szikla­bércei között vágtattam, valahol Krán Külső Tarto­mányaiban. Küldetésben jártam, a törzsem által ki­rótt feladatot hajtottam végre éppen, s ellenséges birtokon vágtam keresztül pokoli ménem hátán, mint a meginduló pusztító seregek előfutára. Min­denünnen veszélyt sejtő érzékeim természetellene­sen kiélesedtek a rettegéstől, s éberségem pattaná­sig feszült idegállapotba hergelt. Minden árnyék­ban, minden szélsuhogásban ellenséget láttam, minden sziklahajlat az életemre tört. Úgy hittem, minden támadást felkészülten várhatok, hisz léte­zésem kezdetei óta szüntelen harc volt az életem, és eddig még képességeim sosem hagytak cserben. Mégis abból az irányból érkezett a halálos csapás, ahonnan a legkevésbé vártam. Éreztem, amint zsi­gereimet váratlanul egy iszonyatos görcs rántja össze, és a kín letaglóz engem, ezért gyötrelmem­ben lezuhanok a lovamról. Együtt éreztem a khat­iffal az ereimben lángra gyúló lázas fájdalmat, azt a kimondhatatlan, őrlődő szenvedést, ami kiszorí­totta a szuszt a tüdőmből, és mozgásképtelen bénultságra kárhoztatott valahol egy keskeny hágó kopár sziklasírrá szűkülő falai közt. Éreztem az el­mémbe hasító reszelős élű agóniát, amely tehetet­lenül remegő hústömeggé gyalázta szentélyként tisztelt testemet. A testet, amelyet születése óta el­viselhetetlen indulatok és energiák feszítettek be­lülről. És éreztem, amint a khatif haldoklik.

Aztán éreztem, amint öntudatlan, az élethez már csak megszokásból ragaszkodó elméjét meg­töltik egy harmadik személy gondolatai és emlé­kei. Egy másik khatifot láttam, éppoly hatalmasat és retteneteset, mint ő, de valahogy már megfárad­tabbat, éltesebbet. Ez a másik khatif már nem volt képes oly büszkén és magabiztosan megbirkózni az élet nyújtotta sziklakemény kihívásokkal, mint fiatalabb társai, és érezte, nincs már messze a nap, amikor hibázni fog. Hibázni pedig Kránban annyit jelent, mint meghalni - vagy még rosszabbat. A Leghatalmasabb Úr csak a legerősebbeket jogosít­ja fel az életre, gyengének lenni, vagy a követelmé­nyeknek éppen csak megfelelni főbenjáró vétség­nek számít. Hisz a Kosfejes Úr csak a Kiemelke­detteket tartja méltónak a létezést jelentő üdvös­ségre, és aki nem tör a társai fölötti hatalomra min­den létező eszközzel; aki nem próbál meg szünte­len az önmaga teremtette ellenségek fölébe kere­kedni, az nem is próbál meg kiemelkedni, azaz töb­bé válni önmagánál. Kránban az erkölcs fogalma az önmagát igazoló hatalmat takarja, a jogot, hogy az erős azt tehet a gyengébbel, amit csak kényé­ben-kedvében kíván. Ezért válhatott Krán a halott istenek és a kipusztult fajok legutolsó, legszívó­sabb, a létezéshez legmakacsabbul ragaszkodó példányainak gyűjtőhelyévé. A földi pokollá, amelyet szörnyeteg urai szándékosan formáltak a saját ha­sonlatosságukra.

Ilyen, az élethez makacsul ragaszkodó förmed­vény volt a vén, de még mindig szilaj khatif is. Tudta, ha hamarosan el nem hullik valami pusztító háborúban, saját társai fogják rituális keretek kö­zött kivégezni, hogy húsát elfogyasztva ismét erő­sítsék a faj nemzedékről nemzedékre apadó miszti­kus erejét. Nem hibáztatta őket, hisz helyükben maga sem tett volna másképp. Egy lánc csak annyira erős, mint a leggyengébb láncszeme, és nincs már messze az idő, amikor a leggyengébb lánc­szem ő maga lesz. Ő maga is részt vett fiatalon számtalan hasonlóan kitelt idejű harcos tiszteletére rendezett dicsőség-toron, hisz a törzs minden ha­lottjának földi maradványait a még nemzés előtt ál­ló fiatalok kapják meg, hogy az elfogyasztott Feke­te Lélek erőt fakasszon az ágyékukban érlelődő sarjak húsában és velejében. De a vén khatif többé nem vehetett részt ilyen torokon, hisz már rég túl­jutott azon az életkoron, amikor még utódot ne­mezhetett. A maga idejében nemzett ivadékokat ő is, nem is egyszer, de az már régen volt, hihetetle­nül régen. A hatalmi gyilkosságok rendszerében neki már csak az áldozat szerepe juthatott. Úgy döntött hát, hogy méltóságát és büszkeségét csak úgy őrizheti meg, ha egy legendákba illő hőstettel maga állít emléket önmagának, és ezzel egyszer­smind törzse tekintélyét és hatalmát is megnöveli valamelyest. Eljött az idő, hogy vérgőzös álmai be­teljesítésével újjáteremtse önmagát. A saját ágyé­kából fakadt sarjakon keresztül.

Hihetetlen vállalkozásra szánta el hát magát. Egymagában, törzstagjai segítsége és tudta nélkül vágott neki az útnak, ami a Külső Tartományok még éppen csak elviselhető életkörülményű vidéke­iről a Tiltott Határon túli Belső Tartományok élet­idegen bugyraiba vezetett. Lopva, sebtében elsu­hanva vágott át tucatnyi Birodalmi-, Szövetséges-, és Szabad Tartományon, ezernyi egymással is szün­telen harcban álló nép, klán és faj szállásterületének számító vidéken. Tudod, atyám, a legtöbb külvilági úgy hiszi, hogy az Örök Ország egy területileg összefüggő, egységes vidék. De ez tévedés, mert Krán jobban hasonlít valamiféle hatalmas élő organiz­musra, mint amilyeneket a titkos alkimista laborja­imban vizsgálgattam okuláré lencséje alatt, mielőtt bűnös életembe bele nem szólt a végzet. Az egyes tartományok olyanok az Ország-állat testében, mint a sejtek, míg közöttük egy-egy kihalt, életre alkal­matlan háborús ütközősáv a sejtfal. Ezekben a ki­halt mezsgyékben vonulnak fel az egymással szün­telen hadban álló tartományi seregek, valahányszor úgy érzik, ismét mészárolniuk kell egymást a Kos­fejes Úr nagyobb dicsőségére. És a Kránnak neve­zett borzalmas élőlényben minden sejtek közül a legrettenetesebbek a világ testén fekélyes sebhely­ként burjánzó Tiltott Tartományok, ahol a korok hajnalán a Fekete Hold becsapódásakor Hasadék szakadt a világokat elválasztó határfalakon. Ezen Tiltott Tartományok egyike volt Sramsass-Daqkín, a Fekete Kút. A feneketlen szakadék, mely a míto­szok homályába rejtőző, szunnyadó ősaquir, a Könnytelen Öreg hazája. A kiismerhetetlen és felté­telezhetően mindenható Mérhetetlenül Vénséges Nagyúré, akinek létét a korok hajnala óta mindössze az bizonyítja, hogy nemes vérrel hígítja fel mindazok leszármazottjainak vérét, akik a tisztele­tére belevetik magukat a mélységbe.

Ide tartott hát az elszánt öreg khatif, a mi khati­funk atyja, és útja során számtalan ütközetben és párharcban, ezernyi cselvetésben és ravasz intriká­ban bizonyíthatta, hogy a koros khatif nem azonos a hitvány khatiffal. Olyan akadályokon kellett át­vágnia, ahol mindenki más elbukott volna; olyan réseket talált meg ellenségeinek védelmén egyma­gában, amelyeket egy egész törzs sohasem látha­tott volna meg. Egymással farkasszemet néző Bi­rodalmi Légiók és Szabad Rendek felvigyázó te­kintete mellett haladt el; különféle hatalmi formá­ciók egymást keresztező kusza érdekeinek ütközé­si pontjait használta ki, hogy a konfliktusok zava­ros forgatagában szabad átvonulást nyerjen egyik vagy másik féltől; kíméletlen, egymással marako­dó titánok mindent eltaposó óriási lábai alatt bújt át. Olyan dolgoknak volt szemtanúja, amelyek egy nálánál kevesebb lényt rögvest hagymázas őrület­be kergettek volna, de ő csak rendíthetetlen elégté­tellel vette szemügyre őket, mint újabb bizonyíté­kait a Leghatalmasabb Úr végtelen bölcsességé­nek. Assahúrban izzó rúnákkal ékes monolitok ár­nyékában vonult el, míg körülötte országnyi mére­tű, még a történelem előtt lezuhant Égi Hajók ősi csontvázgerincei emelkedtek az egekbe, mint vala­mi gigászi, Merkabák használta állattemető tete­mei. Ubar Uledben végtelen rozsdavörös sziklasi­vatagok kéngőzös párlataiban kószált, s éhségét Káosz-Samambrag fertőszentélyeiben tenyésző ázalagok húsával csillapította. Ijjakasszanban lo­bogó haját vulkánok fortyogó katlanjai világították meg, míg őt magát lángtestű örökgyermekek hívo­gatták játszani. Har Huddathban fagyott jégsipkák­kal fedett vad hegyormokon elömlő gleccserek há­tára kapaszkodott fel; Koroviában fenségesen zord, méregzöld fenyvesek éjszakában magasló törzsei között vágtatott, miközben fojtogatóan sűrű, átha­tolhatatlan tejfehér ködök fenyegették örök elnye­léssel. Drah földalatti birodalmának kihalt tárnái­ban hatalmas sziklazabáló férgek jártak a nyomá­ban, míg ő erős sodrású mélységi folyókon tutajo­zott a sziklanép szállásterületei között. Mazs­apariban elevenen tekergőző liánokkal és húsfaló növényekkel teli dzsungelen verekedte keresztül magát; Ixiszben pengeéles kristályfalú labirintus­ban bolyongott napokig. Krod-Khaurban rothadó, a létből időről-időre ki-kifakuló élőhalottak sere­geivel viaskodott, Nath-Ragathban hátasát hideg­vérű óriáshüllők pengeéles karmai tépték szét. Shaolor Égi Tartományában délibábból és felle­gekből szőtt palotában vendégeskedett, és csillag­fényből született légies testű szeretők csábították természetfeletti, végzetes éteri kéjre. Útja során megtanulta, hogy tisztelje a Fekete Szivárványt, és hogy különbséget tegyen a Teljes Sötétség külön­böző árnyalatai között.

Végül ott állt egymagában a Fekete Kút szájá­nál. Mire idáig ért, megfáradt már, de meg nem tört. Tudta, hogy ha elölről kellene kezdenie útját, ugyanezt tenné újra, meg újra, akár mindörökké. De tudta azt is, hogy ha már idáig eljutott, vétek lenne visszafordulnia. Ott állt a feneketlen szakadék szélén, nézte a végtelen mélységet, és próbál­gatta az egyensúlyát. Szemei előtt egykori életének emlékei peregtek, látta önmagát ezernyi csatában és küzdelemben, látta önmagát ifjan, dicsősége tel­tében, mikor még azt hitte, övé lehet az egész vi­lág. Látta magát, amint beteljesíti a sorsot, amit ön­maga tervezett önmaga számára; látta magát követ­ni a végzetet, amely ide, a szakadék széléhez ve­zette őt. S azon kapta magát, hogy még itt is mér­legel, tervezget. Elképzelte, milyen lehet, ha majd ivadékai a vérük felhígulásakor ráébrednek arra, mit is tett, milyen áldozatot is hozott értük. Elkép­zelte, amint a törzs tagjai közt legendák keletkez­nek majd életéről, hősies tetteiről; legendák, ame­lyek idővel kétségtelenül túllépik majd a törzsi ke­reteket, és elterjednek majd széltében-hosszában a Kosfejes Úr ege alatt. És mivel az életösztön még mindig elevenen égett benne, futólag még azt is el­képzelte, milyen lenne visszafordulni innen, és di­csőségben visszatérni népéhez, hogy személyesen mesélhessen nekik mindarról, amit a törzsi szállás­hely és a Fekete Kút közötti vidékeken látott. Hisz mennyi tapasztalatot, mennyi bölcsességet tudna így is átörökítenie ivadékaira!

De nem. Ha visszafordulna innen, nem lenne méltó egykori önmagához. Nem lenne méltó a tisz­teletteljes hírnévhez, amely neve felemlegetéséhez párosul. Nem lenne méltó a sorshoz, a megálmo­dott végzethez, amely a Kút fenekén várja. Ideje hát ugrani! - gondolta, és belevetette magát az is­meretlenbe.

És zuhant. Egyre csak zuhant, egyre mélyebbre, miközben körülötte lassan kialudt a fény, és eltompultak a zajok. Zuhant, napokig, hetekig csak zu­hant, míg elméje már nem volt képes más élményt felfogni a létezésből, mint a zuhanás szenzációját. Zuhant, mint egy, az égből lángoló Égi Pörölyként aláhulló, megpörkölt szárnyú, bukott káosz-angyal. És zuhanásának soha nem lett vége.

De ivadékai - köztük a mi khatifunk is- megérez­ték a pillanatot, amikor nemzőjük belevetette ma­gát a Fekete Kútba. Megérezték, mert elméjüket kitöltötte annak minden emléke; velejükből az ál­tala bemutatott áldozat nyújtotta ajándék: sűrű ne­mesi vér buzgott fel, s ősi, időtlen idők óta kihalás­ra ítélt hús sarjadt. Megérezték, mert vele együtt ők is haldokoltak, ahogy tette azt a mi khatifunk is a sziklafalak közén. Megérezték, mert lelkükben fel­ébredt őseik szelleme, és gondolataik között ott kí­sértett atyáik elfeledett nyelve. És ettől a pillanat­tól kezdve testükben elviselhetetlen indulatok és energiák örvénylettek, belsejükben kimondhatatlan erők és soha nem tapasztalt szenvedélyek feszültek egymásnak. Többekké, magasztosabbakká váltak mindenkinél, de ez a kiemelkedés a józan eszükbe került, hisz tudatuk többé nem volt képes elviselni mindazt a töménytelen hatalmat és tudást, amelyet a szentségtelen metamorfózis okozott. Fortyogó testnedveik és sarjmirigyeik kitörésre készülő vul­kánokhoz hasonlóan túlcsordultak, ösztöneik azon­nali kiélést követeltek. Lelkükben kiélhetetlen éh­ség támadt, éhség, amely magukhoz hasonló húsra vágyott, húsra, amely képes magába fogadni a pe­téiket. Húsra, amelytől oly régóta meg lettek foszt­va a Változás Törvényei követelte örök önfegye­lem és harckészültség miatt.

Üvöltve ébredtem a Menedék óvó méhében, és még percekig csak sokkos delíriumban remegtem, miközben ömlött rólam a jéghideg veríték, és gyomromból kikívánkozott az előző este megevett vacsora. Ettől kezdve tisztán értettem, miféle le­győzhetetlen lelki hurrikánok és eltéríthetetlen mentális erővonalak vonzzák-lendítik a khatifot az áldozataihoz. Borzongva néztem az erről mit sem sejtő Inuit. Reméltem, az ártatlan tudatlansága okozta biztonságérzet segíteni fog neki a gyógy­ulásban. Mint ahogy reméltem, hogy a sámán gyó­gyító bűbája is képes lesz segíteni neki.
De úgy tűnt, a lány terhessége még az oly sokat tapasztalt Tugoj táltost is kibillentette a lelki egyensúlyából, és tanácstalanná tette. Miután elő­ször mutattam be őt Inuinak, a sámán egy, a terhes anyáknál gyakran alkalmazott ráolvasással próbál­ta meg kideríteni a lány és a baba egészségi állapo­tát. Ennek érdekében egy melegvízzel teli lavórt hozott be a Menedékbe, aminek a tetejére egy a la­vór szájával azonos sugarú szitát egyensúlyozott. A lavór oldalán és a szita gyűrűjének külsején egy­mást kiegészítő jelek voltak felfestve. Az öregsá­mán Inui kerevetje mellett megállva a kezembe nyomta a szitát, és megkért, nyújtsam a lány dom­borodó hasa fölé. Aztán a lavór vizet előre-hátra mozgatva belekezdett egy ősi ige mormolásába, és fennakadt szemekkel nézte az ütemesen hullámzó vízfelületet, míg az ki nem hűlt némileg. Mondó­kája végére érve kilöttyintett egy kevés langyos vi­zet a kezemben tartott szitára. Mihelyst a víz cseppjei a szitán át a lány hasára hullottak, a sámán kezében tartott lavórban a maradék folyadék víztükre hirtelen lidérces fénnyel derengeni kezdett, és a sápadt fényben egy hátborzongatóan eleven­nek tűnő kép jelent meg. Bár már anyám mellett gyakran láttam hasonló praktikákat alkalmazni a kissámánokat, most mégis megborzongtam a kép láttán.
- Hihetetlen - jelentette ki Tugoj táltos, aki szemmel láthatóan szintén megdöbbent. A lavór víztükrében ugyanis egy eleven női test belsőségei látszottak, mintha valaki felboncolta volna Inuit, hogy szemrevegye a méhében fészkelő babát. Ez eddig még nem is lett volna olyan szokatlan, hisz a mágikus ráolvasás célja éppen ez volt. De az ilyen­kor szokásos kép helyett most csak egy szurokfe­kete, tojásszerű gubót láttunk ott, ahol rendes kö­rülmények között a mélyburoknak kellett volna lennie. - Mintha az ivadék nem akarná, hogy lát­hassuk.
- Mit jelent ez? - kérdeztem a lavórt félretevő, helyette a lány hasát óvatosan tapogató sámánt. Rettentően zavart, hogy Inui nem látszott érdek­lődni még most sem a körülötte folyó dolgok iránt. Látszólag nem érdekelte még a baba állapota sem.
Tugoj táltos egy darabig magában morgolódott, kisimította a hajat a fekvő lány homlokából, pár megnyugtató szót suttogott a mozdulatra válaszul bágyadtan rátekintő Inuinak, majd kihívott engem a Menedék előtti tisztásra, s csak aztán válaszolt.
- Talán semmit. Talán mindent: Ennél a pontnál megáll a tudományom - csóválta a fejét.
- Akkor ennyi? Feladjuk? Lemondunk róla? - ­fakadtam ki, talán a kelleténél egy kicsit hangosab­ban.
- Azt egy szóval sem mondtam - nézett fel a sá­mán. - Mindössze arról van szó, hogy a hagyomá­nyos módszerekkel itt semmire sem megyünk. De egy világért sem akarnálak lebeszélni arról, hogy folytasd a lány életéért folytatott küzdelmedet.
- Azt helyesen is teszed, Öregapám, hisz nem is tudnál lebeszélni róla, még ha valamelyik bűbájo­dat is használnád ellenem. Mert meg fogjuk gyó­gyítani Inuit. Én hiszek benne, és ajánlom, higgy te is - fenyegettem a sámánt kinyújtott mutatóujjal.
- Mindannyiunknak a hitére szükség lesz, ha valóban győzedelmeskedni akarunk. És akár hi­szed, Öregapám, akár nem, én győzni akarok.
Tudtam, hogy a szemeim most éppoly lázasan csillognak, mint ahogy Inuié tette azt valaha, a be­tegsége előtt.
- Ha hiszel benne, akkor úgy is lesz - bólintott az öregúr, majd megint elkezdte az állkapcsát fe­szengetni.
Egy pillanatig ugyanazt az elszánást láttam a te­kintetében, amit magam is szerettem volna érezni.

Inui állapota azonban egy cseppet sem javult az el­következendő időkben, sőt, ha lehet, még a sámán segítsége ellenére is rosszabbodott. Egyre inkább olyan benyomásom támadt, hogy Inui elkezdett ki­fakulni az életből. Szinte minden pillanatban vár­tam, amint végre bekövetkezik az elkerülhetetlen, és a hirtelen ismét felsejlő emberi tudata ráébred arra, miféle állapotban is van valójában, majd óvat­lan öniszonyatában kárt tesz magában, hogy végezzen a már így is haldokló testével. De vagy a szíve alatt hordott förmedvény tartotta erősebb el­mebilincsben, mint ahogyan azt én hittem, vagy a tulajdon akaratereje, elszántsága volt hatalmasabb annál, mintsem sejtettem, mert bár szélességben egyre csak növekedett, ő mégsem próbált meg ön­gyilkos lenni. Így esett meg, hogy a tizenharmadik holdhónapban, amikor már a hasa akkorára növe­kedett, hogy már szinte egy ötéves fiúcska is elfért volna benne, és már a visszerektől, valamint a sa­ját súlyától Inui lábra sem bírt többé állni, én el­kezdtem komolyan aggódni a növekedés tempója és mérete miatt. Mikor áll meg a növekedés, mek­kora az a méret, amelyet egy emberi szervezet még el bír viselni? Miféle lény lesz majd az embrió, ha már az anyaméhben ekkora? Talán egy hengeres testű, összetekeredett féregre emlékeztető lárva, ami kígyóként fog kisiklani a méhszájon? Valami­féle félóriás csemete, amit csak Inui hasának a fel­metszésével lehet kioperálni? Egyáltalán, biztos, hogy a khatif nem egy serdülőkorban járó, ala­csonynövésű sacron? Hisz ez megmagyarázná a szürke bőrét, mert a legendák szerint ezeknek a hegylakó óriásoknak a faj a rendelkezik hasonló vonásokkal.
Közben lassan megéreztük a közeledő tél, és a kíséretében érkező kegyetlen hideg vasfogát, s a mocsárban élésem óta először láttunk befagyott víztükröket, reggeli deret, hulló hópelyheket, jeges déli szelet. Az őszi berek elkezdte hullatni ripacs­színre váltott gúnyáját, és az emberek is egyre mo­gorvábban, fázósabban húzták össze maguk körül a meleg pokrócot, miközben a Menedék körüli tábortüzeknél dideregtek. De a legijesztőbb az volt, hogy a mocsár mélye újra életre kelt, mint valami­féle álmából ébredő, óidőkből ittragadt tűzokádó sárkány, és mérgező gázok víz alól feltörő buboré­kaiban és naftagejzírek ezreiben lehelte az égre az időnként önmagától meggyulladó, a sötétségben csalóka lidércfényeket eregető miazmás párlatokat. Jól tudtuk, hogy ha egy ilyen, mérgező gázokkal teli füstfelhő elkapja valamelyikünket, akkor az valószínűleg ott helyben megfullad, még ha nem is kap lángra, mint egy eleven fáklya. S a delejes gőz­felhők megjelenése után időről időre rejtélyes föld­rengések rázták meg a lápvidéket, amelyeket talán a gázok föld alatti robbanásai okoztak. Mintha még maga az anyaföld is a végítéletre készülődött vol­na. Aztán eljött az éjszaka, amikor az utolsó álom is meglátogatott.
Újra a khatif bőrében éreztem magam, és egy kihalt, szürkésfekete hamuval lepett pusztaságon vágtattam keresztül pokoli hátasom nyergében. Az egyhangú síkságot csak időnként törte meg néhány elszenesedett újként meredező fatörzscsonk, vagy egy olvadozó, lucskos hóval teli sáv. A fel-feltáma­dó jeges szél, ami a Déli Pusztaságok felől hozta magával a jégtáblák hidegét, apró hamugöröngyö­ket és kásás hórögöket sodort magával, s az egész vidéket a Kárhozat Sivatagjának poklához tette ha­sonlatossá. Pedig szívem mélyén tudtam: a ragan alföldet látom.
Kisvártatva távoli erdőfoltokra lettem figyel­mes a horizont sávjában, vagy legalábbis sűrű, nem elszenesedett fákkal telített földdarabra. S e föld­darab felett halovány, színes fényködök villództak az ágkoronák közt és vizenyős égbolton, mint va­lami poklot ábrázoló gobelinképen. Tudtam, hogy a gruthi lápot látom.
- Lám, kicsi féreg, most végül mégis találko­zunk! - hallottam a khatif szellembeszéddel közve­tített üzenetét.
Hideg verítéket izzadva ébredtem a Menedék fénytelen sötétjében. Most azonban valahogy még­sem tűnt áthatónak a sötétség, ahogy szemem hoz­zászokott a fényviszonyokhoz, a látóteremben ha­lovány kék színekben izzó kontúrokban kirajzo­lódtak a föld alatti lakótér körvonalai. Egyedül Inui látszott ebben a kék háttérben izzó vörös, sárga és zöld színekben pulzálni, hatalmasra nőtt hasában azonban átláthatatlan fekete folt maradt a méhbu­rok. Soha azelőtt nem tapasztaltam még ilyet, és a rémálom szülte pánikom, ha lehet, még csak foko­zódott e furcsa élmény hatására. Talán hisztériku­san vagdalódzani is kezdek, ha Inui nem szólít meg halkan a sötétből.
- A szemeid. Vörösen izzanak.
Eltartott egy pillanatig, amíg felfogtam a szavai értelmét. Azon töprengtem, mit is jelenthet ez. Ta­lán a khatif fizikai közelsége még több képességét ruházta át rám a bennünket összekötő mágikus kapcsokon keresztül. Hisz emlékszem, az ő szemei is így izzottak.
- Félek tőled - folytatta halkan, mozdulatlanul a kereveten fekve Inui. Felállni magától már rég nem tudott. S az is meglepett, hogy őszintén be­szélni hallom. Nem is tudtam már idejét, mikor fordult elő ez utoljára.
- Én is félek magamtól - válaszoltam keserűen rövid gondolkodás után. - Félek attól, amivé vál­hatok. Félek az idegentől, aki visszanéz rám a víz­tükörből minden pirkadatkor, miközben mosako­dok. Félek a szörnyetegtől, amivé vedlenem kell idebent - mutattam hüvelykujjammal a saját mell­kasomra, mielőtt ráébredhettem volna, hogy a lány úgysem látja a mozdulatot -, hogy megállíthassam azt a másikat, amelyik odakint garázdálkodik. Fé­lek a felelőségtől. Most is, nézd csak meg: embe­rek tucatjainak parancsolok, mint egy afféle hadúr, egy olyan háborúban, amelynek megnyerésében nem is hiszek igazán. Talán maholnap estére mind meghalunk itt, és mindez az én felelősségem lesz. Én hoztam ide az embereket. Én hitettem el velük, hogy együtt győzhetünk. És ha ez nem elég?
- Most már nincs idő ezen gondolkodni. Eljött a megmérettetés ideje. Most már be kell fejezned, amit elkezdtél! Itt élnünk vagy halnunk kell, nincs többé visszaút!
- Tudom. De ez nem teszi könnyebbé a dolgo­mat. Bárcsak másként alakulhatott volna minden! - keserűen néztem Inui arcának hőképlenyomatát. Olyan szürreális és valótlan volt. Szerettem volna kinyúlni, és megérinteni őt. Szerettem volna tudni, hogy valódi, és nem csak egy villódzó folttömeg. De féltem: mi van, ha az érintésem elpusztítja őt? Mi van, ha az érintésemre kialszanak azok a fé­nyek? A hőtartományban bágyadtan pislákoló sze­mei az én szemem perzselő karbunkulusait keres­ték, arcán a fáradság és a végkimerültség jelei mu­tatkoztak meg. A kezeit kinyújtotta felém, és meg­szorította az enyémet. Én némi vonakodást követő­en engedtem neki.
- Nem is tudom, mit csináltam volna, ha te nem vagy mellettem. Ha nem állsz ott a hátam mögött mindig, segítőkészen akkor, amikor bajban va­gyok. Olyan sokat adtál, és én olyan keveset tudok nyújtani cserébe - suttogta Inui. Most egy pillanat­ra megint olyan volt, mint régen, mielőtt még meg­betegedett volna.
- Nem igaz. Te adtál nekem sokat, azzal, hogy a társaságom voltál. Te segítettél, azzal, hogy nem kellett egyedül lennem. Szeretném, ha meggyógy­ulnál! - válaszoltam neki. Egy pillanatig megint egymás tekintetét vizsgáltuk, én az övének fakó hőképét, ő az enyém világító zsarátnokait. Mind­ketten jól tudtuk, hogy nem fog többé meggyógy­ulni.
- Szeretném, ha vigyáznál a gyermekemre, ha már én nem leszek itt! Ígérd meg, hogy felneveled, tanítod őt arra, miként lehetne jó ember, becsület­beli ragan belőle! Hisz nálad keresve sem találhat­nék jobb példaképet a számára! És tanítsd meg az istennő tiszteletére is!...
Úgy tudom, atyám, a hittudorok máig vitáznak arról, vajon Arel vagy Ellana egyik aspektusa-e a raganok körében tisztelt névtelen istennő
-...Ígérd meg, hogy óvod őt mindentől, aho­gyan azt velem is tetted! - szorította meg erősen a kezemet a lány.
- Megígérem - válaszoltam halkan.
- Akkor boldogan halok meg! - válaszolta, és eleresztette a kezemet. Szemeit lehunyta, látszólag rögtön elaludt.
Lassan, csendesen lépdeltem ki a szabadba, hogy szemrevételezzem az embereimet, és elvigyem nekik a rossz hírt, miszerint a khatif már itt van a szomszédban. Legnagyobb meglepetésemre, a Menedék előtti tisztáson, ami most a tóba benyú­ló félsziget kiszélesedő, szigetszerű végének part­vonalát körbevevő karóvár központi udvara volt, a sámánt találtam csak egyedül, ahogy egy tábortűz fényénél üldögél és pipázgat, bal kezével egy mel­lette fekvő farkas füle tövét vakargatta. Csak most töprengtem el azon, hogy a toportyánok talán nem is a kísérői, hanem a leszármazottjai - már ha igaz az, amit a vérfarkas szeretőjéről és a sámánok bőreváltó képességeiről mondott.
- A többieket már kiküldtem az őrposztokra ­magyarázta kérdő tekintetemet látva az öreg. - Ma éj szaka ismét megelevenedett a berek - fej ével körbeintett.
Valóban, most, hogy a szavai alapján felfigyel­tem, láttam, hogy mindenfele lidérces fényű fény­oszlopok szelik ketté az éjszakát. A természet hangja, az állatok riadt ricsajai megélénkültek, és mindenfele fortyogó víz és fütyülő gejzírek, halk pukkanások és robbanások zajai hallatszottak. Megborzongtam, ahogy belegondoltam, mit is je­lenthet ez.
- Gondoltam, biztonságosabb, ha nem együtt, egy helyre összesűrítve várunk, hisz így nem kap­hat el egyetlen kitörés sem mindannyiunkat egy­szerre - folytatta az öreg. - A kapcsolatot közöt­tünk a szellemek fogják tartani.
Tudtam, hogy a védelem legelső sorait, az élő­halottakat és a vadállatokat a legkülső védelmi kö­rökbe, a mocsár határába küldte. Némi elégtételt éreztem afölött, hogy a khatifnak nem lesz könnyű dolga. Hamarosan ő is megtanulja, mit is jelent ragannak lenni, és raganokkal szembeszállni.
- Tudod, hogy csak játszik veled - váltott hirte­len témát a táltos. - Azt mondja, amit hallani sze­retnél. Azt játssza, hogy még mindig ő az a lány, akit szerettél. Azt hiszed, hogy ő más, különb, mint a többi hozzá hasonló, pedig éppúgy fegyverként használja ellened a gyengeségét, mint az összes többi. Kihasznál téged.
Szavai maró korbácsütésként csaptak végig raj­tam. Hirtelen megértettem, mit is érezhetnek a ked­veseik kegyéért a fél világot vérbe fojtó diktátorok és hódítók. Megértettem, hogy én most ugyanazt teszem kicsiben, mint amit ők nagyban, a politika nyílt színterén: emberek életét áldozom fel egy olyan ügyért, amely valójában a legbelsőbb ma­gánügyem kellene, hogy legyen. Emberek halnak egy olyan célért, amely valójában csak az én pate­tikus egóm célja. Raganok küzdenek azért, hogy az én magánbosszúm a gyűlöletes khatifon betelje­sedjék. Hogy bizonyíthassam viszonzatlan érzései­met a lánynak.
- Talán - bólintottam. - De ezt én választottam így.
- Miért? - kérdezte az öreg.
- Mert esküt tettem. Mert esküt tettem, hogy megvédem. Mert esküt tettem, hogy kitartok mel­lette.
- De ha ő már nem tartja magát ehhez az eskü­höz? Ha visszaél vele? Ha eldob, miután már min­dent megkapott tőled, amire vágyott? - faggatott tovább az öreg.
- Akkor sem tehetem meg, hogy magára hagyom. Az eskük nem szerződések, hogy kölcsönös feltételeken alapuljanak. Az eskük ígéretek. Ígére­tek, amelyeket az eskütevő önmagának tesz, és amelyet belső indítatásból kell beteljesítenie, nem külső kényszerből. És ezért kell nekem még most is tartanom magam az adott szavamhoz. Mert az még mindig áll, még ha Inui talán már nem is az, akinek mondja magát. Ha a szörny már fel is falta a lelkét.
Azt nem mondtam ki, amire legbelül gondol­tam. Nekem senki másom nem volt Inuin kívül. Ő volt az egyetlen, aki még a régi életemhez, az em­berségemhez kötött. Számomra ő állt a legköze­lebb ahhoz a fogalomhoz, amit más családnak, hozzátartozónak nevez. Ugyan hová, kihez mehet­tem volna, ha őt cserbenhagyom? Nem volt más választásom, mint kitartani mellette. A végsőkig.
Egy pillanatig néma csendben figyeltük a lidér­ces kakofóniával zengő lápvidéket. Aztán a sámán zárta le a beszélgetésünket.
- Irigylem a lelkierődet, fiú!
Ekkor, mintegy végszóra, felharsant mögöt­tünk, a Menedék belsejéből egy szívszaggató női sikoly. Egy pillanatra a vér is megfagyott az ereim­ben. Még a szokásosnál is jobban elsápadt ábrázat­tal néztem össze a sámánnal, aztán megfordultam, és lélekszakadva elkezdtem rohanni a Menedék be­járata felé.
- Várj fiú, csak a vajúdás kezdődött meg! - ki­áltott utánam Tugoj táltos, de addigra én már bent voltam a házikó falai között. Inui ott kapálódzott a fájdalomtól levegőért kapkodva. Megfeszült arc­cal, eltátott szájal nézett rám meg a sámánra, ahogy beértünk, és az öreg világot gyújtott. Homlokát fáj­dalmasan ráncolta össze.
- Jó, hogy jöttök... Úgy tűnik..., megjöttek az első fájdalmak. Érzem, hogy...uh... tolakodna ki­felé a baba - lihegte kapkodva a lány. Hirtelen el­bizonytalanodtam, pedig a mostohaanyám mellett sokszor volt már alkalmam szüléseknél segédkez­ni. Azok mindig valahogy mások, valahogy ide­gen, személytelen eseményeknek tűntek, ahol csak véletlenül asszisztálhattam. Most azonban olyan ideges voltam, mintha a saját gyerekemet szülnék. Nem sikerült megőriznem a tárgyilagosságomat, hogy hideg fejjel gondolhassam végig a tennivaló­kat. Hirtelen azt sem tudtam, mit is kellene csinál­nom. A táltos megérezhette ezt, és bátorítólag a vállaimra tette a kezeit.
- Fiú, te most nem maradhatsz itt! Rád odakint van szükség, mint a mocsárlakók parancsnoka. Irá­nyítanod kell őket, ha megérkezik a khatif. Menj, én majd vigyázok a lányra. Hidd el, itt jó kezekben lesz.
Ezt a pillanatot választotta Inui, hogy még egy­szer felsikoltson.
- Biztos, hogy ezt akarjátok? - kérdeztem elbi­zonytalanodva, ahogy a sikoly elhalkult.
- Igen, hallgass a táltosra! - lihegte Inui.
- Menj, vedd át a parancsnokságot! Ne kelljen még egyszer mondanom! A khatif bármelyik perc­ben itt lehet! - förmedt rám a vén sámán, és én már, uzsgyi, ott sem voltam. Szorongva léptem ki a vizenyős fényű, lidérclángokban fürdő későőszi éjszakába, és növekvő gombóccal a gyomromban figyeltem a hullani kezdő hópelyheket.

A vajúdás második órájában visszaérkezett a láp­ból a csapdákon keresztül vezető vékony ösvényen át egy töpörödött, összeaszott kis öregasszony, aki­nek torzonborz, atkákkal teli őszfehér haja, szürke­hályogtól vak félszeme, és arasznyi hosszúságúra nőtt pengeéles körmei voltak. Valamikor állítólag bábaasszony, vajákos és boszorkány volt, manap­ság már csak amolyan hóbortos javasasszonyként és jövendőmondóként éldegélt. Évtizedek óta za­varos látomások és víziók gyötörték, és ezért kel­lett végül is a mocsárba menekülnie, s itt amolyan elfogadott, a közösség nélküli közösség által tisz­telt orákulummá lett. Évente egyszer-kétszer elza­rándokolt hozzá még a falusi népek bátrabbja is, hogy szerelemhozó főzeteket, szerencsehozó taliz­mánokat, jótanácsot, vagy szép álmokat kérjenek tőle. Ha épp nem volt elborult elmeállapotában, ak­kor többnyire meg is kapták tőle ezeket a dolgokat. Mivel annak idején az anyám is elismerően beszélt róla, hát többé-kevésbé nyugodt szívvel hagytam kettesben Inuival, míg én a sámánnal és a legdere­kabb mocsári martalóclegényekkel haditanácsot ültünk. Bár a bizalmamon sokat rontott a bibircsó­kos anyóka befelé menet odavetett ajánlata, misze­rint jövőt fog mondani a gyereknek a méhlepény és a köldökzsinór állapotából. Inuit is megbűvölhette valahogy, mert a lány sikolyait többé nem hallottuk odakint.
A haditanács a kifelé meredező, kihegyezett ka­rók gyűrűjében, a Menedék félszigetéből nőtt rönkvár egyik falszakasza előtt, egy, a friss hótakaróban latyakos lyukat olvasztó tábortűz körül zaj­lott. A jelenlevők jómagam és három seregparancs­nokom volt, ezen kívül a Szellemek Ösvényén hozzánk csatlakozott pár ember. A láp rögtönzött stratégiai térképét kavicsokból és gallyakból rak­tuk ki a földre. Szóba jöhető taktikáink kidolgozá­sánál előzőleg nagy segítségünkre volt néhány megboldogult nemzetségfő és halála óta hőssé vagy totemmé magasztosult szellemős, valamint a sámán által újra életre hívott halott sereg egykori vezére is. Az egyik megjelenő szellemősben egy­kori gyámomra, a szolgabíróra ismertem. Mostan­ra viszont már csak azon morfondíroztunk, hogy vajon melyiket is hajtsuk végre a kidolgozott vé­delmi tervek közül.
- Elzártunk minden szárazföldi utat, s dereg­lyékkel meg lápi kenukkal őriztetjük a főbb vízi utakat és a gázlókat. A mocsár már természetes ál­lapotában is halálos csapda egy kívülről jöttnek, de a mi elrejtett khatiffogóink egyenesen áttörhetetlen erőddé teszik. A vajákosok praktikái, és a leprása­ink által megfertőzött dögvészes itatók még azelőtt legyűrik a bestiát, mielőtt még elérné az első őrsze­meket. A leggyengébb, már amúgy is halálra várt láplakókat sorsoltuk ki magunk közül a legkülső őrposztokba, ha meg nem is tudják állítani a fene­vadat, de legalább meggyengítsék azzal, hogy fel­tartóztatják, míg a többiek odasereglenek. Minden­kit úgy osztottunk be, hogy legalább is látótávol­ságban legyenek egymástól, így ha valahol feltűnik a khatif, perceken belül tudni fogják a többiek is ­jelentette önjelölt seregparancsnokunk, egy baltá­val faragott arcvonású, számos rablóhadjáratban veteránná edzett haramiavezér, aki saját bevallása szerint kilenc évesen ölt először embert, és mos­tanra, mire elérte a harminchatot, három ujját, nyolc fogát, a bal arcféltekéjét és vele együtt a sze­mét, meg a jobb fülét áldozta fel különféle össze­csapásokban. A testén több volt a heg, mint az ép felület, és még a bal lábára is bicegett, de ezeket az elrettentő sérüléseket mégis úgy hordozta, mintha valamiféle kitüntetések lennének, és nem elhibá­zott párharcainak szégyenbélyegei. Én inkább azon csodálkoztam, hogy nem pusztult még soha bele a seblázba ilyen körülmények között, mint ami itt, a mocsárban körülveszi. Szívós barom lehetett. Be­széd közben kedvenc fegyverével, egy szögekkel kivert csatacsillaggal játszott, annak láncra füg­gesztett golyóbisfejét pörgette körbe-körbe a füg­gőlegesen álló nyél körül, anélkül, hogy a rúd vé­gét felemelte volna a talajról. A rablóvezér övén ott függött az ökörszarv kiírt, mert ha a drún mágia megzavarná valamiért a vajákosaink hatalmát, és megszakadna a kapcsolat a többiekkel, akkor még mindig maradnia kell a hagyományos útnak a sereg irányításában.
- És persze az énáltalam segítségül hívott szel­lemlények is nyitva tartják a szemüket - szólt köz­be saját rekedt hangján Tugoj táltos, aki jelenleg a hátára szíjazott tegez nyílon kívül egy rovátkázott nyelű fokossal és egy csontnyelű nyúzókéssel is fel volt fegyverkezve. Medvefejjel keretezett arca har­ci színekkel lett befestve, elrettentő harci maszk gyanánt. Hátára kedvenc dobját szíjazta fel, mint­ha egy bőrpajzs lenne.
- A járóhalott szolgáim pedig készen állnak, hogy ha a khatif feltűnik valahol, percek alatt ott teremjenek. De a legbiztosabb módja az lenne az ellenség kiszűrésének, ha kezdettől követni tud­nánk minden lépését. Éppen ezért állítottam csata­sorba a familiárisaimat. Az állatok érzékein keresz­tül remélhetőleg hamarabb, még az első határposz­tig való eljutása előtt kiszúrhatjuk a Fekete Lovast, és követni tudjuk a haladási irányát, mondjuk, egy madár vagy egy farkas szemein keresztül. Sokkal hatékonyabban tudjuk koncentrálni az erőinket, ha jó előre felkészülünk a fogadására.
- A macosokna' má' folyi' a nyála! - jegyezte meg a falkamesterünk, egy torzonborz, tetőtől tal­pig dús, barna szőrzetű, kis ember, aki évek óta megtagadta, hogy emberi ruhadarabokat hordjon, és a szóbeszéd szerint kis kedvenceivel, az állatok­kal hált. Állítólag kitett gyerek volt, és csecsemő­korában a farkasok szoptatták. Bár később a kör­nyező faluk egyikének lakosai rátaláltak, és meg­próbálták szobatisztává tenni, de ez nem igazán si­került nekik. Beszélni még csak-csak megtanult, de a társadalmi együttélés rigolyáit nem volt hajlandó elsajátítani, ezért inkább visszatért a vadonba. Amit mondott, az közönséges emberi beszéddel körülbelül a következőt jelentette: „Az állatok pe­dig jól ki lettek éheztetve!" Mondatával azonban nem a sámán familiárisaira utalt, hanem arra a há­rom medvére, amelyet a Menedékkel szomszédos földdarab, az egyetlen befelé vezető ösvény mellett felállított ketrecekben őriztünk.
- A na gedramelák bemokánykodi' parlagra, na macosok megszimatoljá', lesz trancsírozá', mint az odútejjel nyalna héka szinte bocskora óta. Bundás nuku rúdház kigyakni - fejezte be mondandóját, ami az ő szóhasználatában körülbelül a következőt jelentette: „Ha a khatif eljut idáig, és az állatok meglátják, úgy fognak rárontani, mintha mézzel lenne bekenve, és egész életükben csak erre a nya­lakodásra vártak volna. Nekem majd csak a ketre­cet kell kinyitnom."
- És a kikészített csapdák is mind tökéletes ál­lapotban vannak. Az elmúlt pár órában egyetlen kósza vad sem tévedt beléjük. És a földrengések sem mozdítottak ki mostanában semmit - érkezett a valahogy távolinak és sírhidegnek tűnő torok­hang a sámán, Tugoj táltos torkából. De elrévedő tekintetéből, zavaros arckifejezéséből megállapít­hattuk, hogy valójában a csapdamesterünk, egy fe­lesége és gyermeke halála után elbujdosott ácsmes­ter beszél belőle, aki jelenleg mérföldekkel arrébb, egy eredetileg vadlesnek összeeszkábált fatorony csúcsán leskelődik. Szavait egy a sámánnal szelle­mi összeköttetésben álló borz lelke közvetítette.
- Akkor tehát mostantól nincs más dolgunk, mint várni - összegeztem a hallottakat jómagam. - Ha egy kis szerencsénk van, a khatif felnyársalja magát valami csapdán, még mielőtt bármelyi­künknek dolga akad vele. De ha meg is próbál át­gázolni a csapdák rengetegén, az elég ideig feltart­ja, és nekünk bőven lesz alkalmunk lecsapnunk rá. Ha pedig elébb megpróbálja megkeresni a járható ösvényt, akkor nincs más dolgunk, mint hogy útját álljuk, és megpróbáljuk letéríteni a csapdák közé.
Mintha a magabiztos szavaimra próbálna rácá­folni, hirtelen vadul megremegett a föld, s én egyensúlyomat vesztve zuhantam a hátam mögötti hóba. Körülöttem hirtelen felharsanó pániksiko­lyok, jajgatás, trágár kiabálás zajai vegyültek a földmorajba, s mindennek a recsegve-ropogva en­gedő fa, a széthulló kőhalmok, meghasadó, gázo­kat eregető föld és a felriadó vadállatok zsivaja adott kontrasztot. Madarak ezrei röppentek az egekbe. A legtöbbjüknek már régen el kellett volna vándorolnia a Sheralan melegebb éghajlatot jelen­tő vidékeire a zimankó közeledtével, de a táltos mágiája itt tartotta őket, mint használható eszközö­ket. A rázkódás csak alig egy fél percig tartott, de ezalatt egy egész élet pergett le bennem. A fejem­ben egy pillanatra megfordult a gondolat, hogy a Mérhetetlenül Vénséges Nagyurak - az ősaquirok - egyike érezteti így a rosszallását a tervünk iránt, de ezeket a baljós gondolatokat, amilyen hamar jöttek, olyan hamar ki is vertem a fejemből. Végül a remegés megszakadt, de mintegy folytatásaként bugyborékolva, vad gőzgejzíreket eregetve ismét életre kelt a mocsár. Mindenfelől töredező gallyak, lezúduló fa-, és kőtömegek, jajveszékelés és tompa robbanások hangjai jutottak el hozzánk, s imitt-­amott új lidércfáklyák világították meg az ég alját. Pánikszerű gyorsasággal pattantam talpra.
- Mindenki jól van? - kérdeztem a körülöttem feltápászkodó vezérkartól, miközben tekintetem­mel a Menedék gallytetejét kerestem. Hála az ősöknek, még épségben állt, Inui nagyapja erős kis kuckónak építette.
- Mindenki - vágta rá Félszem, s talán folytatta volna még, ám ekkor a maradék tekintete meg­akadhatott a sámánon. Én is ekkortájt fordítottam a figyelmemet az öregember felé, és döbbenten néztem a festék alatt is valahogy természetellenesen sápadtnak tűnő arcát, a homlokáról lecsorduló vért. A szája szélén vérhabos nyál csordult ki, a felemás szemei zavarosan forgolódtak az üregeikben. Most aztán tényleg vérfagyasztóan nézett ki az öreg.
- Megszakadt a kapcsolat négy emberrel - sut­togta. - De már meg is találtam hármat ezek közül. Az egyikőjük Nyestkezű volt, a nyakát szegte, ami­kor leesett egy fáról. Döbbent és értetlen, még csak most érkezett meg a szellemek világába, s nem tud­ja, mi történt vele. Még nem fogta fel, hogy halott. A második Hosszúláb. Őt a névadó lába hagyta cserben egy pillanatra, ahogy megbicsaklott a re­megésben. Estében egy verembe zuhant, és felnyár­salta magát a karókra. Mielőtt meghalt, még volt egy pár tiszta pillanata, hogy felfogja, miszerint el fogja hagyni a Közép Világát. A harmadik Nyúlszí­vű, akinek a lábára esett egy fa, és emiatt nem tu­dott elszaladni, ahogy kitört mellette egy hasadék­ból a gáz. Megfulladt. De Harcsabajszot sehol sem találom, pedig épp mondani akart valamit, mielőtt megkezdődött a rengés - közölte a sámán.
Engem a frász kerülgetett, és mintha ezernyi hangya mászkált volna végig a hátamon, ahogy hallgattam a mondanivalóját. Harcsabajusz a teste­sebb haramia volt, aki megtámadta Inuit, és akit a legelső frontvonalba küldtem őrködni, ahol a legke­vesebb alkalma van keresztbe tenni nekem. Az em­berek ragadványneveit a mi kis lápvidéki közössé­günk adta, hisz voltak közöttünk olyanok, akik már nem is emlékeztek a saját igazi nevükre. A sámán még a névszentelés rítusát is elvégezte rajtunk, és egy pár óvó amulettet is szétosztogatott közöttünk.
- S a többiek?
- Sok a sebesült, vannak, akik csontjukat törték, és olyanok is, akikre ráesett valami, beestek egy friss repedésbe, vagy beszorultak valahová, és most nem tudnak mozogni. Némelyik csónak fel­borult. Számos csapda kioldódott, és az állatok leg­többjével is elvesztettem a kapcsolatot - folytatta az öreg.
Növekvő pánikkal hallgattam a szavait. Képze­letbeli tekintetem előtt egy pillanat alatt omlott össze minden haditervünk, és vele minden remé­nyünk. Hát ennyire haragszanak ránk az ősök? Egy pillanat alatt összedöntik minden felépített védel­münket? Hirtelen rádöbbentem, milyen abszurd­nak tűnhetünk a khatif szemében mindannyian. Iz­gága, nagy reményeket dédelgető parányok, ame­lyek végső soron mind elpusztulnak Krán engesz­telhetetlen igazságának kinyilatkoztatása után, mint az eltaposott bolhák. Hisz senki nem bír dia­dalmaskodni a Legyőzhetetlen Úr felett. De a leg­rosszabb meglepetés még csak ezután jött, ahogy hallottam az öreget szinte fájdalmasan felszisszenni.
- A rossebbe! Zavart érzek az Ősök Világában. Tucatjával alszanak ki a szellemi jelzőfények! Sor­ban egymás után elhallgatnak az őrszemeink.
Szavai hallatán úgy megdöbbentem, hogy egy pillanatig szóhoz sem jutottam. El sem tudtam kép­zelni, miféle erő az, amelyik még a halottak szelle­meit is képes elnémítani egymás után. A mocsárla­kó, a vadállat és az eleventetem őrszemeinkről nem is beszélve.
- Kikkel szakadt meg a kapcsolat? – ocsúdott fel legelébb a haramiavezér, Félszem, ahogy fel­fogta a sámán szavainak jelentőségét.
- Törött Karó, Szőrmók, Kopott Irha - sorolta felakadt szemekkel a véráztatta homlokú vénem­ber. - Nem, most újabbak: Rekedt Farkas, Vashara­pó, Zúgó Szél és Ricsajkeltő.
Míg beszélt, én és a haramiavezér halálravárt képpel összenéztünk, izzó szemeimmel az ő egy szemét kerestem. Láttam, az ő tekintetében is meg­értés csillan. Az elhallgató szellemek egymáshoz viszonyított helyzete egy légvonalbeli egyenes vo­nalát rajzolja ki a mocsár képzeletbeli térképén. Egy útvonalat. Egyszerre fordultunk a megadott irányba, ahonnét eközben egy sorozatnyi óriáspö­feteg felrobbanását kísérő ropogó zaj hallatszott, miközben megcsapta fülünket a sámán további ká­romkodása.
- Hogy a rosseb enné meg! Elvesztünk, embe­rek! - kiáltotta.
- Hogy érted ezt, öreg? - kérdezte Félszem. Csak ekkor vettem észre, hogy Bundás, a vadem­ber elrohant, valószínűleg, hogy a vadállatketrece­ket szemügyre vegye.
- Megtaláltam Harcsabajszot. És a többieket is, szép sorjában - a táltos szinte köpte a szavakat.
- És? - kaptam szaván az öreget.
- Meghalt ő is, meg a többiek is. De nem fogjá­tok elhinni, mi az, amit utoljára láttak - mondta Tugoj táltos, és ezért inkább megmutatta.
Mormogott valami érthetetlent az orra alatt, és tett egy furcsa kézmozdulatot, aminek zárásaként valami állati zsiradékból készült festékcsíkot hú­zott a szemem fölé, majd a tenyerét elhúzta a szemem előtt. És már fel is tárult a látóterem előtt az első haramia utolsó pillanata:

...A hirtelen szemeim előtt felderengő kép egy ná­lam magasabb ember szemszögéből mutatta meg annak utolsó perceit. Harcsabajusz épp súlyos ter­mészetbeli problémákkal küzdött izgatottsága mi­att, ezért könnyíteni indult húgyhólyagján, amikor a rejtekéül szolgáló bokor előtt elvágtatott egy a semmiből előtűnő gigantikus fekete árny. A szélse­bes lény pokolfekete üstökű fején egy vérvörösen tátongó, pengével felvágott nyíltsebre emlékeztető szemrés világított, habzó pofájában agyarak sora­koztak. A nyergében ülő förmedvényből még ennyit sem volt ideje Harcsabajusznak kivenni, amikor hirtelen halk, mégis valahogy gerincrepesztőnek tűnő hang csattant felőle, amely végigvágott a ha­ramia testén, kifordította a beleit és a szemeit, majd az örök sötétségbe - no meg némi mágikus űrbe - taszította...
...A második jelenet a kissámáni átok miatt el­sorvadt férfiasságú Törött Karó halála volt. Ő bé­késen rágcsált néhány gyökérdarabot és a mocca­natlan nádast figyelte, mikor valamiféle csörömpö­lő zajra lett figyelmes a háta mögül. Megfeszített íjhúrként elpattanó idegekkel ugrott fel és emelte partizánját döfésre a hátulról várt ellenségre ­csak azért, hagy a következő pillanatban döbben­ten nézhessen a mellkasából előrobbanó kopjafe­jre...
...A Szőrmóknak csúfolt kopasz, betegesen sá­padt nő, aki már nem csak testszőrzete és bőre na­gyobb részét, de ujjai és fülei felét is elvesztette a szárazpestisben, süket lévén, nem hallotta meg idő­ben a közeledő patkódobogást. A sámántól kapott, kagylóból készített halló-amulettet épp levette, mert az kidörzsölte a már amúgy is viszkető bőrét. Így már csak a hátulról érkező ütést érezte. Úgy halt meg, hogy fel sem fogta, mitől hasadt szét érett dinnyeként a koponyája...
...A tetőtől talpig szakadt rongyokba burkoló­dzó, hajlott hátú, megállapíthatatlan nembe és faj­ba tartozó Kopott Irha látta a közeledő fekete ár­nyat. Tudta, gyorsan kell cselekednie, amikor kiol­dotta az első gerendacsapdát. A behemót szörnyű­ség mégis akadály nélkül elsuhant az ösvényen anélkül, hogy akárcsak meglegyintette volna bár melyik, a lesújtás közben a levegőben elakadt ne­hezék. Amikor az ösvény vonalára végszükség esetére fenntartott óvintézkedésként megásott, kihe­gyezett karókkal kibélelt árok fölé ért, a szörnyűsé­ges négylábú monstrum egyszerűen szökkent egyet, mint az ugróbolha, és könnyedén átugrott az oda­készített csapda felett. Kopott Irha a látványtól úgy megdöbbent, hogy elképedve sétált ki a nyílt csa­pásra, mert legalább hátulról látni szerette volna az eltűnő szörnyeteget. Ekkor zúdult le rá a drún hatalomszóval késleltetett csapóhatású gerenda­csapda ismét meglendülő fatörzshalma, irdatlan tömegével péppé zúzva a földre taglózott, törmelék alá temetett figurát...
...A masszív tófogó gátat felügyelő Rekedt Far­kas a saját maga által elejtett állat szőrméjébe bur­kolódzva, fázósan összehúzódzkodva várakozott, és a vacogó fogain keresztül préselte ki azt a kevés forró leheletet az arca előtt dörzsölgetett kezeire, ami még a kilyuggatott nyakán át a szájába jutott, ha egy kendővel elkötötte a gégemetszés helyét. Mikor meglátta a közeledő förmedvényt, nem volt rest, és kioldotta a gátat leomlasztó keresztgeren­dát - de a jövevény mennydörgésként dörrenő hangjának következtében nem csak az a rész sza­kadt át, ami az ártéren átvezető útszakaszt elárasz­tó vizet volt hivatott átereszteni, hanem a Rekedt Farkas lába alatti kőtömeg is összeomlott. Rekedt Farkas pedig kétségbeesett kapálódzással zuhant a mindent elsöprő vízár hullámaiba, csak hogy a kö­vetkező percben belefulladjon a nyitott légútjain át a tüdejébe zúduló folyadékba...
...A csoffadt arcú, csupa elrothadt vagy kivert fogú Vasharapó, aki talán a legnagyobb termetű ember volt a mocsárban, egy kiegyenesített nyelű kaszával a kezeiben őrizte az út egyik szakaszát. A megbeszélés szerint a feladata az lett volna, hogy az út két oldalán álló óriáspöfetegek irányába hajt­sa a khatifot, aztán, menedéket keressen a soroza­tos robbanások elől. Ügybuzgóságában nem várta meg, amíg a szökőár hajtotta jövevény a közelébe ér, hanem ösztönösen harcra emelt kaszájával elé­be szaladt. A fekete tömegű hátas-lény le sem las­sított, hanem egyszem, az orra közepéből előreme­redő, tulokméretű szarvával felöklendezte a nagy­darab, de bárgyú embert, majd a pöfetegek irányá­ba lökte. Vasharapó még érzékelte a zuhanást, ahogy a gömbölyded növényi húsokhoz ért, majd utolsó gondolatként néma elégtétellel nyugtázta, ahogy szétveti őt az első robbanás, ezzel megkímél­ve őt minden további fájdalomtól...
...A gyomorfekélyes Zúgó Szél, akit természetesen nem az időjárási jelenségről neveztek el, a szó­beszéd szerint szénégetőboksa felügyelő volt, mie­lőtt erőszakos természete és egetverő arroganciája következtében a mocsárba nem kényszerült. Most egy szekercével a kezében várta a pöfetegmező robbanásai felől szélsebesen közeledő betolakodót, hogy egy szakszerű, és ezerszer próbált suhintással letaglózza azt. Úgy tűnt, hogy az idegen gyorsab­ban száguldott át a mezőn, mint ahogy a robbaná­sok repeszei elérhették volna. De Zúgó Szél biztos volt benne, hogy ő képes lesz cselekedni ott, ahol az elődjei kudarcot vallottak. Ezért is érte őszinte meglepetéssel, amikor a mellette pokolfekete szél­viharként elsuhanó csíkból egy durván megmun­kált harci bárd pattant ki, és vízszintesen tartott, előremeredő pengéjével nem csak a gyakorlottan tartott szekerce nyelét törte ketté, de egyszersmind Zúgó Szél fejét is lecsapta...
...Ricsajkeltő volt az egyetlen, akit régi isme­rősként üdvözölhettem itt a mocsárban, pedig csak alig volt két évvel idősebb nálam. A hidr'g küldi szolgabíró, aki a kenyéradó gazdám volt a bába­asszony halála után, egy esztendeje tépette ki a nyelvét a kölyöknek hamis tanúskodásért és meg­rögzött hazudozásért. A szeplős arcú, füleiben csonttűket, nyakában bőrszíjra fűzött medvetalpat hordó szélhámos, aki megbélyegzése után bosszút esküdött a világnak, a mocsárban eltöltött idő után sem lett kevésbé szeleburdi, vagy rendíthetetlenebb jellem, mint azelőtt. A szeme azonban még mindig olyan volt, mint a sasé. Ezért is küldtem egy, a Me­nedéket körbevevő tavon úszó kenuban, egy tegez íjjal a kezében khatif-lesre. Mikor meglátta a közeledő fekete árnyat, aminek kéngázos leheletet ere­gető pofájából olykor lángtajték lobbant, Ricsaj­keltő fiatal élete minden gyorsaságával és lendüle­tével eresztette feléje az első nyílvesszőt. Azonban a jövevény ellen ez sem volt elég gyors. A kilőtt vesszőt még röptében kettétörte és szétforgácsolta egy a fekete-vörös fergeteg irányából érkező ellen­vessző, majd rögtön ez után Ricsajkeltő arra esz­mélt, hogy egy koromfekete acélhegyű vessző csa­pódik a torkába, és üti át a koponyáját a tarkójáig, míg ő maga vízbe csapódik...

Épp véget ért a kölcsönzött látótransz, amikor Fél­szem felüvöltött mellettem.
- Az ősökre! Itt a végítélet!
A szemeim előtt szétfoszló vízió homályködén át néztem, hogy miről is beszél a haramiavezér. Hisz a khatif még csak nem érhetett ide ilyen rövid idő alatt, a még aktív csapdák és a kitartó őrszemek gyűrűjén keresztül! - gondoltam. De ekkor meglát­tam, hogy Félszem nem a félszigethez vezető föld­nyelv, hanem a nyílt víz felé mered. S akkor, kö­vetve a tekintetét, én is megpillantottam a khatifot. Amint a nyílt víztükrön vágtat keresztül.
Igen, atyám, jól halottad, nem nyelvbotlásról van szó. Mert a rémálmaimból már olyan jól ismert khatif valóban ott közeledett felénk szélsebesen a Menedéket körülvevő tószem víztükrének felszí­nén, olyan kényelmesen lovagolva hátasán, mintha sziklaszilárd talajon haladna. A tó jégkásás felszí­nén fodrokat és pillanatnyi patkólenyomatokat ha­gyott az állat le-lecsapó patája, azonban a víztükröt még nem borította összefüggő jégpáncél, s így látszólag semmi sem indokolta a vágtató kráni csata­ló sziklaszilárd vízfelszíni útvonalát. A démoni vadállat látványosan fújtatott közeledése közben, azonban orrlyukaiból immáron nem pára és mérge­ző gőz vágódott ki, hanem sárgás lángnyelvek. Élő bizonyítéka volt annak, hogy a drún mágia mi min­denre jó.
S a pokolfekete monstrum nyergében ott ücsör­gött maga a gyűlölt khatif. Felemás arca még min­dig szürke bőrűnek látszott, és kőkemény elszáná­son kívül más érzelmet nem fejezett ki, jéghideg tűzzel égő szemei még mindig vöröslöttek az éj­szakában. Jobbjában nehéz harci bárdot tartott, ta­lán arra készült, hogy csapásra emelje.
- "Ha szemtől szemben állunk a halállal, és ő az arcunkba köpi: jönnünk kell; mi nem hátrálunk meg, és nem engedünk neki! Viszonozzuk jéghi­deg tekintetét, és büszkén vállaljuk a megmérete­tést, mert tudjuk, hogy leszármazottaink emlékei­ben örökké élünk, és ajkukon fennmarad a nevünk!" - a szavak önkéntelenül tódultak az ajkamra, s má­ig sem emlékszem, hol tanultam őket. Talán a drún mágiával a lelkemhez kötött ragan ős utolsó tanítá­sai voltak ezek, ahogy önkéntelenül megnyilatko­zott végzetünket látva. A mondatot már Fekete Nyelven fejeztem be, szinte köpve a szót:
-Kirzatc! (Gyülekező!)
Ahogy kimondtam a végszót, a testembe mint­ha hideg pengék vágtak volna, orromból megeredt a vér. Hatalommal telített szavam visszhangot ve­tett a köztes síkokon, és legyőzhetetlen késztetést keltett a lápban széjjelszóródott bujdosókban, hogy mindannyian siessenek a Menedék, és ezzel a közeledő khatif elébe. A félszigetet övező tó mentén állomásozó haramiák, akiknek látókörébe még be­letartozott a vízen vágtató förmedvény, hirtelen felajzották nyilaikat, és egységesen lőni kezdték a khatifot. Nyílvesszeik hegye a légsúrlódásra be­gyulladó naftával átitatott rongyokba volt csavar­va, és mind hosszú lángcsóvát húzott maga után. A khatif mindössze egy-egy hatalommal telített szót üvöltött el minden irányba, és az addig oly maga­biztos lövészek - no meg a környezetükben talál­ható összes tereptárgy és növényzet - pozdorjává zúzódva robbant á földre. A víz jó hangvezető, a halál pedig hirtelen vendég szokott lenni errefelé. Ő pedig le sem lassulva folytatta az útját a tavon át.
- Megvesztél fiam? - üvöltött mögöttem a sá­mán. - A hatalomszavad delejes hatása annyira el­vakítja az embereket, hogy azok önkéntelenül is belesétálnak a saját csapdáinkba! Akik pedig ottra­gadtak valahol, azok meg fognak tébolyodni a késztetéstől, és reggelre megfagynak, mert amíg a többiek elfoglaltak, addig senki sem fog a segítsé­gükre sietni! Mind meg fognak halni!
Megremegtem a szavai hallatán. Hinned kell nekem, atyám, nekem nem ez volt a szándékom! Nem akartam elpusztítani a saját embereimet! Én csak ösztönösen Inui védelmére akartam kelni. Mit tudtam én, hogy a drún nyelven kimondott szava­im elveszik az emberek eszét!
- Öregapám, ha van valami, amit tenni tudsz, kérem, most próbáld meg, vagy nekünk végünk! Ahogy a sámánhoz rimánkodtam, még láttam, hogy a félszigetre vezető szárazföldi sávon fut fe­lénk Félszem néhány haramiatársa, hátuk mögött
Bundással. Egy pillanattal később megláttam azt is, ami miatt megfutamodtak: a hátuk mögött,. a földnyelv náddal takart szárazföldi tövénél két megtermett, a félelemtől és a fájdalomtól félőrült, habzó szájú barnamedve csörtetett, hangos üvöl­téssel a világ tudtára adva vérszomjukat. A harma­dikat sehol sem láttam, ez vagy azt jelentette, hogy ő nem szabadult el, vagy azt, hogy másfelé vette az irányt, vagy esetleg már nem is él. Hátrébb, a li­dércfényeket lobogtató mocsár felől távoli gázrob­banások és sikolyok hangjai hallatszottak az éjsza­kában. Ahogy körbenéztem, hirtelen megértettem: minden elveszett. Annyi felkészülés, annyi munka, annyi küzdelem, és mind hiábavaló volt. Mind itt pusztulunk, még a hajnal eljövetele előtt. A khatif jött, látott, és győzött. És mi a saját fegyvereink, a saját csapdáink áldozatai leszünk.
És ekkor, atyám, váratlanul csoda történt. Igen, csodának kell neveznem, mert ami történt, arra jobb kifejezés nem létezik. Ugyanis a víztükrön keresz­tül vágtató khatif hátasállat patái előtt hirtelen fur­csa fények villantak a tófelszín alatt. A következő pillanatban fortyogó buborékok kezdtek a vízfel­színre törni ott, ahol egy pillanattal később a lendü­let hajtotta szörnyetegnek kellett áthaladnia. És mi­előtt a ló vagy a lovasa reagálhatott, vagy útirányt változtathatott volna, máris egy víz alatti gejzírhez hasonló gőzoszlopban lövellt a magasba a mélyből feltörő naftagőz. A khatif belevágtatott a gőzoszlop­ba, és a démoni hátas pofájából ki-kicsapó láng­nyelvecskék belobbantották az egész gázfelhőt. A vakító fényű robbanás azonnal belepte a közeledő­ket, és elvakított minden szemtanút. Mire a lángnyelvek egy pillanattal később lecsillapodtak, már sem a lovat, sem a lovast nem lehetett látni.
- Kegyes ősök! - suttogta a döbbenettől elkere­kedett szemekkel a táltos. De hasonlóképp döbben­ten meresztgettük a szemeinket mi (azaz Félszem és én) is, minden pillanatban arra várva, hogy a víztükör felszínén lobogó lángokból előlépjen a rettenetes idegen. Ehelyett azonban egy sokkal sür­getőbb és riasztóbb veszedelemmel találtuk szem­be magunkat az oldalunkról közeledő barnamed­vék képében.
- Fussatok, ha kedves az életetek! - üvöltötte a megvadult vadállatok előtt szaladó haramiák egyi­ke, Rest Bagoly. Nevével ellentétben most sem restnek, sem okoskodónak nem tűnt. Bundás, a farkasivadék falkamester, aki az oldalán szaladt, eddigre már rég levedlette a tagolt beszédre való készségét, és meztelen alakja állatként morogva rohant a csapat élén. A harmadik menekülő (hogy pontosan ki lehetett, azt ilyen sötétben nem láttam) sajnálatos módon nem bizonyult elég gyorsnak, és amikor már a félszigetre vezető vékony földsáv utolsó métereit tette meg, az egyik háta mögé kerü­lő medve rávetette magát, és leteperte a földre. Azt hiszem atyám, te szerencsés ember vagy, hogy so­ha nem kellett olyan hangokat hallanod, és olyan látványt végignézned, mint amilyeneket a haramia nyújtott élete utolsó pillanataiban, amikor a veszett medve elevenen széttépte.
- Rest Bagoly! Vezesd a rablóhurokhoz! Fél­szem! Sápadtarc! Készüljetek a fogadásukra, és zárjátok be a kaput! - üvöltötte az utasításokat Tugoj táltos, aki a pánikszerű kavarodásban is megőrizte a hidegvérét, és magához ragadta a pa­rancsnokságot. A vademberrel nem törődött, tudta, azt ilyenkor amúgy is az állati ösztönei vezérlik, se nem lát, se nem hall, és legfőképp: nem fogad el parancsokat. Maga a sámán pedig parancsai kiosz­tása után érthetetlenül zagyválva mágikus rítusba kezdett.
Rest Bagoly hamar felfogta, hogy mit is kíván­nak tőle, és lélekszakadt vesszőfutása közben úgy rohant, hogy pályája ívének végén egy érintésre ki­oldó hurokcsapda álljon, ami a Menedék szigetsze­rű földbuckájának kiszélesedő bejárata előtt volt el­rejtve. A második medve, amely azalatt is folytatta vérszomjas hajszáját, míg társa a szerencsétlenül járt haramiát marcangolta, megállíthatatlan lendü­lettel csörtetett a nyomában, és valószínűleg utol is érte volna, ha az utolsó pillanatban Rest Bagoly egy végső erőbedobással el nem rugaszkodik a földről, és át nem vetődik a hurok felett. Az oktondi, habzó szájú medve, aki ilyesféle csapdára nem volt felké­szülve, egy másodperccel később mellső mancsával belelépett a kikészített hurok belsejébe, akaratlanul is beleakadt, a hurokhoz illesztett kötél megfeszült, majd az erre válaszul kioldódó ellensúly rántására az állat hihetetlen vonításszerű morgással a hátára perdült. Egy pillanattal később a hurokkötél másik végéhez illesztett nyírfatörzs tovább rántotta, és mi­re az állat észbe kapott, törött gerinccel lógott fáj­dalmasan nyüszítve egy, a csapda féktengelyéül szolgáló, a töltés Menedék felöli végén meredező csupasz fűzfatörzs mellé kifeszítve.
Én és Félszem ezalatt a Menedék köré felhúzott rögtönzött rönkvár fából ácsolt nagykapujához rohantunk, ami a tervek szerint a khatif eljöveteléig nyitva kellett, hogy álljon, és két oldalról megra­gadva elkezdtük betolni a súlyos alkotmányt. Bun­dás, és a nyomában támolygó Rest Bagoly épp beestek az ajtón, és mi egy pillanatot sem várva be­taszítottuk mögöttük a bejáratot. Egy szívdobba­nással később a helyére csúszott a kaput lezáró ke­resztgerenda is, és így épp egy töredékpillanaton múlott, hogy a kívülről a fagerendáknak dőlő em­bermarcangoló medve nem szabadult be az erő­dünkbe. Méltatlankodását vérfagyasztó bőgéssel fejezte ki. A kapun belülre csak épp, hogy élve be­ért Rest Bagoly hangos sóhajtással az összetapo­sott hótól kásás földre csuklott, mint egy mario­nett-bábú, akinek elvágták a zsinórjait, és idegessé­gében elokádta magát. Bundás ezalatt egy oldalsó földsáncra ugrott fel, és onnan vadul ugrálva, eszetlen vadállatként makogva és morogva dühí­tette a kifelé dőlő hegyes karókkal körbezárt erő­dön kívül rekedt medvét.
S a tó felett még mindig lobogott a hőhullámo­kat eregető gőzcsóva. Hatására az eget borító vize­nyős fellegekből elkezdett szálingózni a kásás hó.
- Öregapám! Mi van a többiekkel? - kérdeztem a véres fejével is kötelességtudóan transzba esett sámánt.
- Haldoklanak. Reggelre meghalnak mind! - ­suttogta rekedt hangján az öreg. - De legalább a farkasokat és az élőhalottakat sikerült visszaren­delnem az erőd falaihoz. Készüljetek, mert a halak szemeivel úgy látom, hogy a tó mélyére csak a kráni ló teteme süllyedt le. A khatif földi maradvá­nyait sehol sem találom.
Szavai hatására én egy másodpercre elszédül­tem, és majdnem elájultam. Hát azt az ördögöt se­hogy sem lehet megfékezni?
Eközben hangos dobbanásokkal vetette magát neki az odakint üvöltő medve a kapunak, ahogy őr­jöngve dobálta magát. A fagerendázat fülsértően recsegett-ropogott, de kitartott. Őszinte tisztelettel gondoltam a csapdamester-ácsunkra, aki a munká­latokat végezte, és olyan masszívra tervezte a rönkerődöt, hogy sem a földrengés, sem a medve nem tudta kikezdeni. A másik, a fűzfánál törött ge­rinccel kipányvázott állat fájdalmasan és egyre bá­gyadtabban bőgött, hangja percről percre gyengült. Félszem eközben Rest Bagolynak segített feltá­pászkodni a földről, akinek még mindig a nyavalya törte a testét, és úgy remegett keze-lába a sokktól, hogy azt hittem, menten szörnyethal. A bolond Bundás pedig továbbra is a földsánc tetejéről ide­gesítette a medvét. Tudtam, hogy ez így nem me­het tovább, a medve - pláne, ha dühítik - bárme­lyik pillanatban áttörheti a kaput, és akkor nekünk itt végünk. Tennünk kellett valamit.
- Öregapám! Ha tudsz valami ráolvasást, ami lecsillapítja a bolond állatokat, akkor most mondd rá erre a kettőre! - intettem a kezemmel a medve és a vadember felé. Talán még mondtam volna vala­mit, ha ekkor nem hallok meg egy kétségbeesett női sikolyt a Menedék irányából. Egy pillanatra mindent elfelejtettem, hogy ki vagyok, hogy hol vagyok, hogy mi is a feladatom, s csak egy szó égett kristálytisztán a tudatomban. Inui!
Már épp azon voltam, hogy mindent és minden­kit magam mögött hagyva eltisztulok a hadszíntérről, és berohanok megnézni, hogy is van a vajúdó lány, amikor hirtelen fájdalmas, visítozó állati han­gok és valamiféle dulakodás zajait hallottam meg a kapu irányából. Bundás pánikszerűen elüvöltötte magát, leugrott a földsáncról, és őrült gyorsasággal elrohant a sziget tó felöli, a bejárattal szemközti hátsó részéhez. Ahol a palánkvár karófalán belül még mindig álltak a szigetet eredetileg borító fűz­fák és égerfák. Döbbenten fordultam meg és pró­báltam kivenni a szemembe hulló hópelyhek ködén át, hogy mi is a hangok forrása, amikor egy legin­kább egymáshoz súrlódó kövek és fém által kiadott hangos koppanáshoz hasonló zajjal forgácsokká szakadt az erőd masszív bejárata, és mögüle véres cafatokban zuhant be az a néhány még lüktető hús­darab, ami az imént még a tomboló medve volt. A szétrepülő farepeszek véres sebeket karcoltak raj­tam és a kapu előtt maradó többi emberen - a két haramián és a sámánon -, de úgy láttam, ebből csak Rest Bagoly sebe a komolyabb, akinek a gyomrát vágta fel egy deszkadarab. A feltáruló ka­purésen át láttam, hogy a másik, fűzhöz szegezett medve faoszlopostól beledőlt a mocsárba. És a ka­pu közepén ott állt egymagában a khatif.
Az ábrázata rémisztő volt, s pusztán rátekintve megfagyott az ereimben a vér. A gázrobbanás egész cafatokat tépett ki a húsából, fél álkapcsát összeroncsolta az eséstől, amúgy is szürke bőre megfeketedett és darabokban hámlott, ahol a tűz megperzselte. A testéből undorító, sötétbarnának tetsző folyadék, valami különösen sűrű vér csöpö­gött - mit csöpögött, ömlött! Egykori szőrmeruhá­jából szinte semmi nem maradt, csupán a vastag bőr fegyveröve, és némi ágyékkötőszerű bőrnad­rág-maradvány lógott róla, láthatóvá téve szörnyű hegekkel teli testét, mellkasából nyílttörésesen ki­álló törött bordáit. De a jobb kezében még mindig ott szorongatta a rettenetes csatabárdot.
- San kun gashrath, Nahime! („Kicsi féreg, el­taposlak! ") - mondta fenyegetően a khatif, ahogy izzó szemeivel felém nézett. És én, atyám, életem­ben először farkasszemet nézve a végzetemmel, vi­szonoztam a pillantását. Mellettem a táltos sutto­gott valamit alig érthetően.
- Hanúj, kedvesem, készülj! Hamarosan me­gyek, csatlakozom hozzád a Szellemek Ösvényén! Máig sem tudom, vajon Hanúj a húga, az unokahúga, vagy netán az emberfarkas szeretője volt­-e. Feltűnt, hogy a sámán hátán beszakadt a rituális dob marhahólyag ütőhártyája. Ekkor értettem csak meg: Tugoj táltos a saját életével fogja megváltani magát a korábbi közönyössége bűnétől.
Félszem ezt a pillanatot választotta ki, hogy el­eressze vért hányó, halálgörcsbe ránduló társát, Rest Baglyot, két kézbe ragadja a csatacsillagját, torokszakadtából elüvöltse magát, mint valami sa­rokba szorított állat, és öngyilkos rohamra induljon a kapuban feltűnő iszonyat ellen. Az ősök sem tud­hatják, mi is üthetett ekkor a szegény ördögbe, ta­lán csak bosszút akart állni elhullott társaiért, talán a bátorságát akarta bizonyítani, tudván, hogy ezút­tal nem kerülheti el a sorsát, talán csak büszkén, emelt fővel szeretett volna a szellemek honába lép­ni, mindenesetre rettenthetetlenül szaladt, hogy ha­lálra sújtsa a bestiát.
A célját soha nem érte el.
Figyeltem, atyám, végig figyeltem a khatif te­kintetét, ahogy farkasszemet néztem vele, így jól láttam a reakcióját a haramiavezér közeledésére. Nem villantotta felé a szemét, még csak nem is pis­logott, mindössze egy hanyagul odavetett károm­kodást ejtett meg feléje a Fekete Nyelven. Én több, mint öt lábnyira álltam tőle, de még így is éreztem a szavából áradó hatalom szelét, a rú fémlapja újra hideg repeszként égett a bőröm alatt. Félszemű úgy szakadt széjjel, mint akit az orkánt tép szerteszét, apró cafatokra hullott testrészei sűrű csont-, és vér­felhőben fröccsentek a sziget hátulja felé, hosszú, táguló szögű vérpermet-csíkkal hintve meg a ha­vat. A khatif azonban meg sem inogott a drún hata­lomszó kimondásának hatására, mint ahogy azt én szoktam hasonló esetben, s mint ha mi sem történt volna, lassan, céltudatosan elindult felém. Mint aki csupán egy zavaró rovart csapott agyon.
Ki tudja, mit tett volna velem, ha el is ér, ekkor viszont a háta mögül a sötétben világítónak tetsző szemű vadállatok, kiéhezett farkasok törtek elő a félszigetre, és rávetették magukat a monstrumra. Megérkeztek háta sámán első segítőtársai. Az élő­halottak csak azért nem értek még ide, mert az ál­latokhoz képest ők szánalmasan lassúaknak tűntek.
Az első pillanatban azt hittem, győztünk, s a vadállatok önmagukban elegendőek lesznek ah­hoz, hogy leteperjék a jövevényt, aki valósággal el­tűnt a falkájuk alatt, ahogy a súlyuktól földre dőlt. Azonban, ha ezt vártam, hát keservesen csalódnom kellett. Mert bár a khatif a földre dőlt, mégsem ad­ta fel a küzdelmet, hanem foggal-körömmel neki­esett a vadállatoknak, mielőtt azok átharaphatták volna a torkát. Tugoj táltos rekedt torokhangon kántált valamiféle pusztító varázslatot, ahogy a széthullott tábortűz maradványainál szeretett to­portyánjai sorsát leste potyogó könnyekkel és to­vábbra is szivárgó fejsebbel. A következő három­négy percben mindössze vad morgások, veszett vinnyogás, szakadó inak és törő csontok zajait tud­tuk kivenni, mert a dulakodó testek, a karmok, fo­gak és megfeszülő többfontos izmok tömege túl át­láthatatlan volt a számunkra. Mire észbe kaptunk volna, a szörnyűségesen szétmarcangolt khatif már fel is tápászkodott a földről, és újra megindult fe­lénk. Már amúgy is rút testét éktelen harapásnyo­mok csúfították el, bal karja tőből leszakadt.
Döbbenten meredtem borzalmasan megcson­kolt, összemarcangolt testére. Bárki más az ő he­lyében a földön fetrengett volna kínjában, vagy esetleg el is ájult volna a vérveszteségtől, ő ellen­ben még csak meg sem ingott igazán. Helyette azonban most a farkasok vergődtek pokoli vinnyo­gással a földön, összetört csontozatú, megcsonkolt testük számára szemmel láthatóan pokoli kínokat okozott a haldoklás, ahogy fájdalmukban maguk alá csináltak, és kiöklendezték beleik maradék tar­talmát. Állapotukból ítélve akár órákig is eltartha­tott, mire végérvényesen kiszenvednek. Ahogy jobban megfigyeltem, észrevettem, hogy az egyik vonagló állat, talán épp az, amelyik a khatif karját is letépte, iszonyatos szűköléssel csonttarajokat, csáprágókat és bőrlebenyeket növesztett a szétron­csolt testéből. Ekkor értettem csak meg, mi is tör­ténhetett valójában: a farkas annyira veszettül tép­delhette az idegen húsát, hogy vad mohóságában lenyelhetett néhány darabot belőle, s az állat testé­ben kicsírázott és gyökeret vert a Fekete Hús. Ka­csokat és csápokat növesztett a beleibe, most pedig megpróbálja a maga képére formálni az alsóbbren­dű életformát. Mellette hasonló metamorfózison estek át az állat társai közül is páran, kivéve egy tö­rött gerincű, valamivel arrébb fetrengő példányt. Késpengeként hasított belém a felismerés: egy khatif helyett egy egész fészekaljravalóval lesz hát dolgunk hamarost!
Látványszülte rémületemnek drasztikus hirte­lenséggel szakadt vége: Tugoj táltos szavai nyo­mán a bátortalan hóesés ellenére is vakító menny­kő csapott le hirtelen az egekből, dobhártyarepesz­tő dörrenésével és vakító villanásával süketté és vakká téve engem néhány másodpercre. Mire ki­tisztult a látásom, és a szállingózó fekete füstön ke­resztül újra képes voltam meglátni a helyet, ahol az elébb még a Fekete Hús gyötörte farkasok vonag­lottak, most csak egy kormos szélű krátert láttam a hóban, benne több megpörkölődött húskupacot. S a füst mögül, mintha mi sem történt volna, előrelé­pett egy lépésnyit a khatif.
Az öreg sámán ekkorra időzítette volna végső varázslatát, de mielőtt ez bekövetkezhetett volna, a khatif hörgő hangon kiejtette utolsó aznapi hata­lomszavát is, ezzel hullámot keltve a manahálóban, és mágikus vákuumot idézve az öreg fej e köré. Öröm az ürömben, hogy szemmel láthatólag ezzel a szörnyeteg hangszálai is széjjelszakadhattak, mert a következő pillanatban véres habot és hámló bőrdarabokhoz hasonló belsőségeket öklendezett fel a szájából. Mégsem zavartatta magát, hanem megmaradt kezével felemelte, és útjára engedte rettentő csatabárdját a táltos irányába. Az elhajított fegyver vad sípolással pörögve-forogva szelte át a kettejük közötti távolságot, és egy széthasadó dinnyéhez hasonló hang kíséretében szétrepesztet­te az öreg fejét. A sámán megcsonkult teste hátralendült a tábortűz parázsló maradványaiba, amiben belezuhanta után rögtön lángra kapott. Tudtam, et­től a pillanattól fogva nem csak ő, de az összes töb­bi láplakó is halálra van ítélve, hiszen a táltos ha­talma nélkül többé senki sem fékezi meg az élő húsra kiéhezett élőhalottakat, akik pokoli szenve­délyükben a kevés túlélőre fogják vetni magukat, és mindet széttépik.
És a khatif egyre csak jött felém, pontosabban a mögöttem húzódó, földbe ásott kunyhó felé, ahon­nan - csak most jutott el a tudatomig - ismét hal­latszódtak a vajúdás sikolyai.
Ekkor őrült sikoltozással vetette valahonnan ol­dalról a khatifra magát a félőrült állattá visszaved­lett, de valamiképp emberfeletti bátorságot merítő Bundás. Puszta foggal és körömmel esett neki a kráni fenevadnak, és tépte-harapta, ahol csak tudta, mégsem győzhetett: a szörnyű idegen egy jól irányzott ütéssel bezúzta a koponyáját, és a vadem­ber kiloccsant agyvelővel vágódott bele a latyakos hóba. Kiontott testnedvei mocskos szélű, gőzölgő krátereket lyukasztottak a hóba. Ezeket a krátere­ket, és a khatif agyvelőtől mocskos ujjait nézve döbbentem rá, hogy gyakorlatilag én maradtam az egyetlen életben maradt ember az egész udvaron. Ahogy a tó felett lángoló gázláng villódzó lidérc­fényében szétnéztem, az egész borzadályos sziget-erődben csak széttépett, megcsonkított tetemeket láttam, amelyeket szép lassan elborított a hó. A ka­pu előtt az eltört gerincű, mennykőcsapást túlélt farkas próbálkozott némán, hogy legalább a még mozgó két mellső lábára állhasson, és halk, csen­des nyüszítéssel vette tudomásul, hogy tehetetlen koloncként maga után húzott teste ebben is meg­akadályozza. Orromat betöltötte az égett hús sem­mivel össze nem keverhető bűze, a vastag fekete füstcsíkokat eregető sámán tetemének legnyilván­valóbb emlékeztetője, s fülemet megütötte a vajú­dó Inui fájdalmas nyögdécselése. S csak ekkor ju­tott el a tudatomig, hogy a bal karom zsibbadt ér­zéketlenséggel lóg a törzsem mellett, és a kezem­ről valami meleg és folyékony csurog alá. Lenézve észrevettem, hogy a szétrobbant erődkapu egyik szilánkja állt bele az alkaromba, és az forgácsolta szét a csontomat, de az eltelt percek brutális kö­nyörtelenségében annyira ledöbbentem a sokktól, hogy észre sem vettem, amikor megsérültem.
Ez volt az a pont, amikor elvesztettem a hideg­véremet. Felkaptam a földről a sámán kezéből ki­esett rovátkált nyelű fokost, és azt felkapva vad üvöltéssel vetettem magam a lassan közeledő khatif elébe. Nem éreztem mást iránta, mint szín­tiszta, nyers gyűlöletet, őrjítő, vad vérszomjat. Ez a szörnyeteg idejött, és elpusztított mindent, amit va­laha ismertem. Ez a borzadály romba döntötte az egész lápot, lemészárolta az összes ismerősömet, megsebesített engem, és csak az ősök tudják, mifé­le pokoli átkokat idézett rám, amitől kisápadt a bő­röm és világítanak a szemeim. Ez az emberszörny vetkeztette ki Inuit az emberi mivoltából, hogy aztán testileg-lelkileg megnyomoríthassa. Tönkretett és megmérgezett mindent, amihez csak köze volt. Ettől a szörnyetegtől rettegtem hosszú hónapokon, átvirrasztott éjszakákon át. Ez a szörnyeteg kísér­tett lidérces álmaimban, amikor tízszer, százszor, ezerszer felriadtam az éjszaka közepén. Ez a ször­nyeteg elvett tőlem mindent, mindent, ami az éle­tem volt. S ez a szörnyeteg még mindig életben van, és az általam szeretett lány felé akarja venni az irányát.

Bevallom, atyám, mert máig sem szégyellem, bármit is mondjon az egyház tanításai, de akkor nem éreztem más vágyat, mint a színtiszta gyilko­lási kényszert az ezerszer megátkozott, kráni föld­ről szalasztott pokolfajzat iránt, aki a megcsúfolá­sa volt mindennek, ami az életben szent. Igen, atyám, meg akartam ölni őt, el akartam pusztítani, a földbe akartam tiporni. Úgy meg akartam kínoz­ni, mint ahogy ő is megkínozott engem, azt akar­tam, hogy lássam kegyelemért könyörögni, hogy lássam szűkölni, mint azt a gerincét tört farkast ott a kapu alatt. Meg akartam ölni, és nem is csak egy­szer, hanem tízszer, százszor, ezerszer. És még mind a mai napig meg akarom ölni.
És tudod, mit, atyám?
Büszke vagyok erre. Büszke vagyok arra, hogy meg akarok ölni egy ilyen szörnyeteget, még ha most el is szörnyedsz istenkáromló szavaim halla­tán.
És ez az egyetlen bűnöm, amit soha nem fogok megbánni, vagy meggyónni.
Ami ezután történt, arra némileg zavarosan, összefüggéstelenül emlékszem, ezért csak azokat a pillanatokat idézném most fel, amelyeket kulcsfon­tosságúnak tartok a történtek szempontjából. Arra emlékszem, hogy miután a vörös köd a szemeim elé borult, én őrjöngve, rúgkapálódzva, a fokossal vadul hadonászva estem neki a khatifnak, és azzal sem törődtem a harci láz dühében, ha közben ne­kem magamnak bajom esett. Öngyilkos lendüle­tem olyan erővel vetett neki az eddig olyannyira rendíthetetlen szörnyetegnek, hogy az kétség­beesett kapkodással próbált hátrálni. Menekülés közben valamikor beleöklözhetett a bordáimba, és énelőttem egy pillanatra elsötétült a világ, ahogy ezernyi tűt éreztem szurkálni a tüdőmbe, de bár a légzésem nehézzé és fájdalmassá vált, többé már nem hátráltam meg. Foggal-körömmel vagdaltam a fenevadat, ütöttem-vertem, és közben csak tom­pán, mintegy kívülálló szempontjából érzékeltem, hogy rekedtre üvöltöm magamat. Éreztem, hogy időnként én magam is kapok bikákat letaglózni ké­pes pofonokat, hogy az orromból forró vér ömlik, hogy a szám megtelik törött fogak szilánkjaival, és a nyelvemen is meleg, sós folyadék ízét érzem szétáradni. Éreztem, hogy a látóterem előtt szikrák pattognak és én valahogy furcsa, cuppogó hango­kat vélek hallani, ahogy valaki a szemembe öklöz. Éreztem, hogy valami savanyú epe árad a torkom­ba, ahogy a gyomromba fejelnek. Mégsem adtam fel az eszeveszett birkózást.
Aztán valahogy a khatifnak mégis sikerült a földre tepernie, és miközben ő vadul rugdosott en­gem, én végső kétségbeesésemben trágárságokat üvöltöttem felé Fekete Nyelven. Bár már a ben­nünket összekötő mágikus kapcsoknak rég meg kellett volna szakadnia, hisz a khatif kimerítette min­den misztikus erőtartalékát, a szavaimnak mégis hatalma támadt az anyagi síkon, és a szörnyeteg fájdalmas grimasszal vonaglott hátrafele tőlem, ar­ra adva lehetőséget, hogy egy pillanatra kifújjam magam. Aztán legnagyobb meglepetésemre a bi­bircsókos, kócfejű öregasszonyt láttam a szörnye­teg felé vetődni, és arasznyi körmeivel az inaiba metszeni, de hirtelen támadt segítségemet hamar vérbe fojtották: a khatif gyakorlatilag egyetlen hir­telen mozdulattal kitörte a nő nyakát. Ezt látva új­ra elborított az esztelen düh, és végső erőtartaléka­imat összeszedve megpróbáltam feltápászkodni, hogy végre agyonverjem a szörnyeteget. De a mű­velethez már nem maradt több ép porcika bennem.
S ekkor valami távoli, hátborzongató kísértetsi­kolyhoz hasonló hang harsant az éjszakában. Olyan volt, mint amikor a jeges déli szelek süvíte­nek be télen a zárt ablaktáblák vékony résein. A hang szinte jéggé fagyasztotta a lelkemet, és tehe­tetlen kőbálványként döntött le a lábamról, majd a földhöz szegezett. Ekkor úgy éreztem, vége mindennek. De a khatif utolsó csapása csak nem sújtott le rám.
Mihelyst kitisztult a látásom, megláttam, hogy őrá miféle sorsot mért az előbbi hátborzongató hang.
Mert miközben én a kráni tharsot csépeltem eszeveszetten, se nem látva, se nem hallva környe­zetemet, addig ő a roham hevességének következ­tében hátrálásra kényszerült. Hátrált visszafele az udvaron, hátrált kifele a pozdorjává tört kapu ron­csain, hátrált a kidöntött medvecsapda és a fűzfák romjai mellett, egészen addig, míg a Menedékhez vezető járható földnyelv melletti csuszamlós mo­csárrészhez nem ért. Ennek, a szárazföldnek és a mindent elnyelő lápnak a határán egyensúlyozott, amikor velem, és a mostanra kitekert nyakú öreg­asszonnyal viaskodott. Ennek a határáról próbált meg visszatámolyogni, mielőtt az a hátborzongató sikoly nem támadt. És az engem földhöz szegező sikoly lendítette végül is túl a szilárd talaj határán, bele abba a hatalmas kiterjedésű posványba, amely az imént egy egész gerincéttört medvét képes volt minden nyom nélkül elnyelni.
És most e mocsárban süllyedt egyre lefele, tehe­tetlenül nyújtózkodva a szörnyeteg. És minden mozdulatával egyre jobban siettette saját süllyedé­sét.
Izzó vörös szemei még mindig hideg szenve­déllyel meredtek rám, ahogy belátta, kapkodása hi­ábavaló. Szétroncsolt arcán még ekkor sem látszott más, mint nyers, kegyetlen indulat. Amikor nekies­tem, reméltem, hogy a pusztulása előtt szenvedni látom, de mégsem ez történt. Látszólag olyan kö­zönyösen, olyan fölényes nyugalommal vette tudo­másul saját közelgő halálát, hogy szinte megalázva éreztem magam. Igen, atyám, még ilyenkor is meg­alázott, amikor gúnyos szenvtelenséggel elmerült a mocsokban, és örökre alászállt a lenti légnélküli sötétségbe.
Mielőtt végleg belefulladhatott volna a mocsok­ba, még egyszer megszólalt a szétszakadt hangszá­lai ellenére is. Legnagyobb döbbenetemre úgy tűnt, tiszta, akcentus nélküli ragan nyelven beszél, a sa­ját anyanyelvemet, amely a nomádok hyunghai nyelvcsaládjának egyik khorssal higított dialektusa volt. Természetesen a mondandóját anyagi hang nélküli szellembeszéddel közvetítette, bár erre csak jóval később döbbentem rá.
- Mindketten felmagasztosultunk e megméret­tetésben, és végre elszakíthattuk alsóbbrendű ér­zelmi kötelékeink bilincseit. Mindketten többé, erősebbé váltunk hát e harcban egykori önmagunk­nál, és elnyertük a Leghatalmasabb Úr kegyét, az áldott tisztaságot. Mostantól te vagy a thars, és én végre becsülettel járulhatok a dieurok elébe. Mától felelősséggel tartozol a rangodért és a hozzá tartozó becsületért. Mindketten helyesen cseleked­tünk tehát - azután vége lett.
Először öltem gondolkodó lényt életemben, de ettől fogva hamar rákaptam a gyilkolás ízére. Ahogy felfogtam, hogy vége, hogy végre sikerült megölnöm a rettegett khatifot, első reakcióm a hitetlenkedés volt. Csak lihegtem ott kimerülten a földre borulva és vártam, hogy bármelyik pillanat­ban kiderül: tévedtem, és az aquir kiemelkedik a mocsárból ott, ahol az előbb elnyelte a föld. De a percek csak teltek, hosszú órákká nyúlva, és a sár­réteg meg sem moccant. Végül sikerült annyi ener­giát összegyűjtenem, hogy felfogjam annak a hangviharnak a jelentőségét, ami végül ledöntötte a szörnyet a lábáról.
Inui!

Hirtelen mintha elfújták volna minden fájdal­mamat és kimerültségemet. Úgy rugaszkodtam fel a földről, mintha az életem függne attól, hogy mit teszek a következő pillanatban. És bizonyos érte­lemben így is volt. Mielőtt ismét összecsuklottam volna, a kezembe kaptam egy, a csata hevében ta­lán éppen Rest Bagoly, vagy a medve által szétcin­cált tetemként véget ért életpályájú haramia által elhagyott husángot, és a segítségével támolyogva megindultam az Inuit óvó lak felé. Bár több bor­dám és a bal karom is eltörött, a bokám kificamo­dott, belső vérzések égették lázban a testemet, a szemeim bedagadtak, több fogam is kitörött, és te­le voltam horzsolásokkal, mégis úgy siettem a Me­nedék felé, mintha a legjobb testi kondícióban len­nék. Kétségbeesetten csörtettem át a szétdobált te­temeken, az aktivizált embercsapdákon, a romok­kal teli csatamezővé vált mocsáron. Lélekszakadva futottam át a botomra támaszkodva a fűzfák alatt, amik a Menedék szigetének határát jelölték. Aztán odaértem a földbe ásott kunyhó bejáratához, és hir­telen összeszoruló szívvel éreztem meg a bent rám váró bizonyosságot. Már nem volt miért sietnem. Nem hallottam ugyanis a vajúdás hangjait.
Lassan, mély levegőt véve indultam el lefelé a viskóba, felkészítve magamat lélekben a látványra. Korábban, mikor még csak elméletben fontolgat­tam a lehetőséget, azt hittem, ha eljön az ideje, bőgni, vagy üvölteni fogok. De semmi ilyesmit nem tettem. Nem éreztem fájdalmat, megkönnyeb­bülést, szomorúságot vagy dühöt, ami azt illeti, nem éreztem egyáltalán semmit. Csak mintha a vi­lág lett volna egy kicsit sötétebb, árnyékosabb, mintha valami eltörött, elpattant volna. Valami vé­get ért.

Inui ott volt. Nem lehetett könnyű halála. Úgy tűnt, végül mégis egyedül kellett alászállnia a Szel­lemek Ösvényét beragyogó fénybe. A teste szinte magzatpózba kuporodva feküdt volna a derékaljon, ha nem lett volna a hatalmas hasa. Illetve a szét­fröcskölt, kiontott zsigerek halmaza ott, ahol, egy­kor a hasának kellett volna lennie. Erős húgy-, és fekáliaszag terjengett a kicsiny házikóban, jelezve az áldozat végső kínjainak mértékét. A falakat, a tetőt, mindent beborítottak a szétfröccsenő belsősé­gek piciny, csöpögő foltjai. Ebből értettem meg, miért volt Inui haláltusává váló vajúdása olyan iszonyatosan fájdalmas: mivel az átlag újszülött termeténél jóval nagyobb csecsemő nem fért volna ki a méhszájon, ezért új utat keresett magának, va­lósággal szétrepesztve, vagy inkább kirágva magát a hasfalon.

De a legborzalmasabb az ivadék látványa volt. Tudod, atyám, azelőtt sokat próbáltuk kitalálni, ho­gyan is fog kinézni a khatif fattya, de egészen ad­dig a pillanatig elképzelni sem tudtam olyan bor­zalmat, mint amilyen akkor a szemem elé került. Legrosszabb rémálmaimban izzó szemű, szürke bőrű, pengefogú kis fattyakat láttam, amik állat­üvöltéshez hasonló ordítással bőgnek; esetleg víz­fejű, csökevényes végtagú, áttetsző bőrű, kocso­nyás testű lárvákat vártam. De akkor ott lenn a Me­nedék vérmocskos falai közt mégis valami sokkal iszonytatóbbat láttam: egy gennytől és kiontott be­lektől szutykos, de puha rózsaszín bőrű, babakék szemű, hullámos pehelyhajú, gödröcskés arcú kis­fiút, aki édesdeden játszadozott Inui általa kiontott zsigereivel és közben bárgyún gügyögött, ha épp nem a szurokfekete méhlepényt rágcsálta éhe csil­lapítására.

A kezem ügyében levő husánggal ütöttem agyon, a felismerhetetlenségig összeroncsolva si­vító testecskéjét, és dinnyeként szétrepesztve a fe­jét, majd az anyja teteme mellett temettem el a be­omlasztott tetejű Menedék sírkamrává változott fa­lai közé, megszegve ezzel Inuinak tett ígéretemet.
Mint mondottam, atyám, ebben a világban csak kétféle fajzat létezik: gonosz, és még gonoszabb. És én ez utóbbi fajta közé tartozok.

A fertőből kifele jövet, mocsárlakókból tobor­zott egykori seregem élőhalottak által zabált tete­mei mellett elhaladva végig a mostohaanyámra gondol­tam, aki még a halálos ágyán is össze­szorított szájjal hallgatott, és arra a szerencsétlen, nevesincs asszonyra, aki a világra hozott. Vajon mi játszódhatott le a megboldogultak elméjében, hogy élni hagytak en­gem, s hogy megpróbáltak emberként felnevelni?
Menet közben végignéztem magamon, és csak nehezen bírtam kiállni, hogy meg ne próbáljam a saját húsomat szétmarcangolni. A betegesen szür­kévé sápadt bőröm mostanra elkezdett szarusodni, egyre több felületen hozva létre olyan rinocérosz­bőrhöz hasonló érdes rétegeket, mint amilyen a khatif testét fedte. Kacagni támadt kedvem, amikor ráébredtem, mi volt az az ősi titok, ami arra kész­tette népünket, hogy a szülés közben elhunyt anyák gyermekeit is elveszejtsék. Csak ekkor ébredtem rá, miért maradt működésképes a torkomból fakadt drún mágia a khatif végzete után is. Eszembe vil­lant az a földbeszúrt kráni hadijelvény is, amit a kút kávája mellett láttam, és amely - most már biztos voltam benne - egy másik aquir rejtekhelyét volt hivatva megjelölni.

Az enyémet.
Igen, atyám, jól hallasz, bár nekem még évekig tartott, míg a bizonyosság mellé adatokat is szerez­tem. Ó, de látom, téged nem ez aggaszt. Ne rettegj, ne sápadozz ilyen látványosan, ha el akartalak vol­na pusztítani téged és a társaidat, már rég megte­hettem volna. Akár ezt az egész épületet elsöpör­hetném a föld színéről, mégsem teszem. Nem azért jöttem ide.
Hallgasd tehát te is türelemmel tovább az elbe­szélésemet.
Mint mondtam, adatokat kellett szereznem. Rokmundi és hergoli alvilági szervezetekkel épí­tettem ki szoros viszonyt, és dzsad mestertolva­jokkal hozattam el Pyarron romjai közül azt a ke­vés titkos irományt, ami a fajtámról szól. Úgy vol­tam ismert, mint a szentségtelen könyvek és a til­tott grimóriumok megszállott gyűjtője. Tébolyult kutatásaim közepette a leghírhedtebb titkos testvé­riségek mestereitől tanultam. Ők azt hitték, csak a hatalomvágy miatt török titkaik ellesésére, pedig sokkal praktikusabb okom volt minderre: az önma­gam jobb megismerésére sarkalló tudásszomj. Évek hosszú gyakorlásával sajátítottam el a titkos fóliánsok megégett szélű pergamenlapjaira felvé­sett szövegek nyelvezetének helyes olvasatát, hogy segít­ségükkel megértsem valódi természetem, és az okot, ami miatt ezen a világon vagyok. Az okot, ami miatt annyi embernek meg kellett halnia.
És tudod, mire jutottam, atyám?
Hogy hiábavalóan létezem. Életemnek nincs semmi más oka, mint a szörnyeteg Istenek feledé­kenysége, amely létezésre kárhoztat ennyi évezred után is. Mert atyám, mi mind szörnyetegek va­gyunk, a köztünk levő különbségeknek csak az a mércéje, hogy milyen szemszögből nézzük önma­gunkat. Az én őseim, azok a qua'kudh rovarok va­laha termeszvárakhoz hasonló palotákat emeltek ezeken a földeken, és áttetsző kitinszárnyakon rep­kedtek keresztül a kontinensen, birodalmakat épít­ve maguknak és Kapukon járva át más világokba. De idejük kitelt, és lassan kihaló fajjá váltak, utol­só képviselőik, ha fenn akartak maradni, kénytele­nek voltalt kiegyezni a természettel, és ivadékaikat az utódfajok mintájára formázni, hogy lépést tart­hassanak a változó világgal. Választhattak volna állatokat is a petéik kihordására, de akkor a lárvák örökölték volna mostohaszüleik intellektusát is, ezért inkább az elfszabású népek irányába fordul­tak.
A népet, amit létrehoztak, a ti tudósaitok Gho-­raggnak nevezik, és úgy tartják, barbár törzsekben él, pedig egy ősi civilizáció kései letéteményesei. Ők a katonái, a dolgozói az egykori bolyok helyé­be lépett birodalmaknak, és a biztosabb fennmara­dás érdekében önállóan is képesek szaporodni, hogy milyen áron, azt fentebb ábrázoltam. Bár jelenlegi formájukban túlontúl emberivé váltak, mégis örök kívülállói maradnak a halandók világnak. Mert legfőbb bűnük az , hogy idegenek ebben a korban.
De eljön majd az idő, atyám, mikor az embere­ken lesz a sor, mikor a mai népek felett szólaltatják meg a lélekharangot. Akkor majd a hozzád hasonló jámbor lelkek lesznek a kihalt faj, atyám, s az ágyékukból fakadó ártatlan gyermekek lesznek a szörnyek egy még újabb, idegenségében még iszonytatóbb világ szemében. És biztos vagyok benne, atyám, hogy az emberfaj kései leszármazot­tai is minden követ meg fognak mozgatni az élet­ben maradás érdekében, mint ahogy azt tették Godon birodalmában is, mikor még a gabona nö­vekedésébe is beleszóltak varázslataik segítségé­vel, hogy bővebben teremjék. Uralni akarják majd a természetet, és nem együtt létezni vele. A sarok­ba szorított, vesztét érző állat a legveszedelme­sebb, legelvetemültebb mind közül. Valahányszor erőszakot tesznek majd a ter­mészeten, az ilyen aberrációkat fog szülni, mint amilyen én is vagyok.
Tudod, atyám, az egész iróniája az, hogy én em­berek között nőttem fel, és emberként tanultam meg gondolkodni, míg a serdülőkor vissza nem változta­tott azzá a szörnyé, aki válójában vagyok. Ezalatt a röpke idő alatt megtanultam gyűlölni a saját fajtá­mat, és ez a gyűlölet odáig vezetett, hogy vak dü­hömben meg is öltem az egyetlen képviselőjüket, akitől talán többet tanulhattam volna felőlük, s aki révén leginkább kiismerhettem volna önmagam ter­mészetét. Gyakran járnak a gondolataim azóta is a khatif körül, akit annyira megvetettem, akitől annyira rettegtem. Ki volt ő? Mi volt ő? Mi volt az értelme a cselekedeteinek? Miért kellett mindezt a borzalmat véghezvinnie? Annak idején azt hittem, nem is voltak emberi érzelmei, hogy eleve szörnye­tegként jött a világra, és vadidegen lényként kezel­tem, de vajon valóban így volt? Hisz ha nekem le­hetnek emberi érzelmeim, neki is kelletek, hogy legyenek. Hisz valaha őt is anya szülte. Talán egykor neki is volt egy bábaasszonya, aki felnevelte? Vol­tak gyermekkori álmai, hallgatott meséket? Vagy őt már a Gho-ragg törzs képezte gyermekkorától kez­dve katonának? És ha így van, vajon mi mindent kellett neki ott, az emberbőrbe bújt fenevadak kö­zött kiállnia, míg ilyenné vált? Mit élhetett át, hogy önmagából kivetkőző, kéjsóvár, szadista gyilkossá vedlett vissza? Vajon amikor álmaimban tanúja voltam, amint a khatif nőket gyilkolt le hidegvérrel, talán csak szeretetre vágyott titokban - olyan mélyen, hogy még magának sem vallotta be -, amit csak ilyen formában kaphatott meg? Talán annyira nem tanították meg emberként érezni, hogy csak így tud­ta kimutatni az érzéseit? Hisz végső soron, mikor megölte azokat az asszonyokat, megváltotta őket a Fekete Hús, a teherbeesés gyötrelmeitől! És ha így van, Inuival vajon mi volt a valódi szándéka? Di­rekt hagyta életben, hogy megszülje a fiát, vagy csak véletlen egybeesés, amiért a dolgok így alakul­tak, és a kölyköt ő is elpusztította volna?
Félre ne érts, atyám, nem azt sajnálom, hogy el­pusztítottam a khatifot, hanem hogy nem próbál­tam meg idejében ráébredni a valódi indokaira, és megismerni a titkait. Talán akkor az én életem is másként alakulhatott volna, mert elkerülhettem volna azokat a csapdákat, amelyek őt azzá formál­tak, ami volt.
Voltak más kérdések is, amelyek foglalkoztat­tak. Ha a khatifoknak ilyen módszereik vannak az elveszett sarjaik felkutatására, vajon engem és a mostohámat miért hagytak futni? Vagy nem is hagytak elkallódni, hanem szándékosan eresztettek szabadon, mert valamiféle céljuk volt velem? Ami­re talán a khatif is utalt, amikor tharsnak nevezett ki? Akkor ki volt az apám? Talán maga a khatif, vagy valamelyik törzstársa? És vajon hány hozzám hasonló, elveszett, tékozló aquir fiú van még Krán - és a nagyvilág - pokolüregeiben rejtőzve? Mert ha vannak még hozzám hasonló elveszett gho-rag­gok, akkor azok éppúgy pusztulást hozhatnak a vi­lágra, ahogyan azt én is majdnem megtettem.
De a legfontosabb kérdés, azt hiszem, az, hogy vajon hány asszonynak kellett meghalnia az idők folyamán olyasfélén, mint Inui, és hányan vannak még odakint, akik ugyanilyen sorsra vannak szán­va, míg a fajtám, az ezerszer elátkozott fajtám vég­leg ki nem hal? Hiszek benne, atyám, hogy ha ide­jében figyelmeztetni tudnánk a nagyvilágot az iva­dékaik kihordásával együttjáró veszélyre, meg­menthetnénk azoknak az asszonyoknak az életét, még ha ezért a fajtám kihalása lenne is az ár.
Sokat gondolok az aquir gyerekre is, akit meg­öltem hirtelen indulatomban, amikor megértettem, mi is vagyok valójában. Eltöprengek rajta, mivé, kivé lehetett volna, ha hagyom felnőni. Talán ha akkor nem engedek a bennem tomboló eszeveszett dühnek, ha megpróbálok ellenállni a kísértésnek, hogy őt büntessem meg az engem ért sérelmekért, akkor ő lehetett volna az én megváltásom ebben az elátkozott életben. De a szörnyeteg, akivé önmaga­mat formáltam, hogy megfékezhessek egy másik szörnyeteget, az ő életét kérte fizetségül szolgála­taiért. Időnként szeretném hinni, hogy csak a köztem és a khatif között fennálló szellemi kapocs volt az okozója pusztulásának, és gyilkos kezeimet a mocsár mélyén nyugvó szörnyeteg vezérelte. Máskor úgy gondolom, talán jobb is volt az, hogy a kis aquir még azelőtt meghalt, hogy megtanult volna szenvedni és megtanulta volna gyűlölni önmagát a Fekete Hús börtönéért.
Soha nem gyűlöltem senkit jobban a khatifnál, és az istenek ezért a gyűlöletért azzal büntettek, hogy engem is khatiffá tettek. Sokáig kutattam még a Titkos Krónikákat, hátha valamiképp megvált­hatnám magam az átoktól, de soha semmit nem ta­láltam, ami reményre adott volna okot. A világ összes bölcsessége sem tudna kigyógyítani valódi önmagamból. Senki nem tudna megváltani a hústól és lélektől, amibe születtem.
Hogy kutatásaim közben más titkok megisme­rőjévé is váltam? Hát nem bántam, ha ez a tudás­hoz vezető kapuk újabb kulcsává vált. És idővel ér­telmet találtam, értelmet kellett találnom torz, iste­nektől elrugaszkodott létemben is; ráébredtem, hogy én vagyok a Titkok Őrzője, a Gonosz ivadé­kából származó szörnyeteg, aki azért létezik, hogy keserű tudásával felvértezve harcba szálljon a töb­bi hozzá hasonló szörnyeteg ellenében, mégha ezért a pokol fenekére kell is alászállnia, és örök kárhozattal kell is fizetnie. Míg más békés tudat­lanságban, felelősségvállalás nélkül éli az életét, addig én a Hideg Világ lakóival kötöttem paktu­mot, hogy segítségükkel útját álljam a saját fajtám­nak. Mert senkit és semmit nem kímélhettem kö­nyörtelen világmegváltó hadjáratomban.
Persze valódi természetemet mindvégig titkol­tam, arcomat csuklya és árnyékok takarták el, tes­temet bő köpeny és kesztyű rejtegette. Szeretni soha nem szerettem senkit Inuin kívül, hisz bár em­berként gondolkodom, és emberként vágyakozom, de gyűlöletes testem aquirként vegetál, és ezért mindenkit megöltem volna, akit szeretni próbálok. Az olyan torzszülötteknek, mint én, nem jár szere­tet, emberi társaság, barátság, csak örök küzdelem. Bár céljaim nemesek voltak, önfeláldozásom pedig helyes célt szolgált, végül mégis ugyanott végeztem, mint a többi hozzám hasonló szörnyeteg, a létezés bűnéért a legfőbb büntetést kimérő Szent Inkvizíció kínzókamráiban. Mert bármennyit is küzdöttem, bárhogy is harcoltam a Gonosz ellen köszönet, támogatás, segítség vagy megváltás nélkül, én a kí­vülállók szemében mégsem vagyok több, mint egy ugyanolyan szörnyeteg, mint amik ellen küzdök.
Kérded akkor hát, atyám, hogy miért nem állok ellent az ítéletnek, miért vallottam magam bűnös­nek, miért kívánom mégis a halált?
Mert bűnös vagyok.
Abban a pillanatban lettem bűnössé, amikor megöltem Inui fattyát, azt a kis torzszülöttet. Ab­ban vagyok vétkes, hogy elárultam Inuinak tett adott szavam, hogy elfeledtem az ígéretem, és nem próbáltam meg felnevelni a gyermeket, akiért ő, és annyian mások az életüket áldozták. És mert ezzel a tettemmel én is elárultam az egykori álmaimat, és én is valóban olyanná váltam, mint akik ellen har­coltam.

Mert bár látszólag győztem, valójában mindent elvesztettem abban a lápi csatában.
Mert elvek nélküli, önnön hitványságával meg­alkuvó, képmutató toprongy lettem.
Mert a khatif elleni gyűlöletem engem is hozzá hasonlóvá formált, amikor engedtem dühömnek, és a könnyebb utat választottam a gyermek elpusz­tításával.
Mert attól a pillanattól fogva gonoszként élem az életemet, méghozzá tudatosan vállalt gonosz­ságban.
Mert a lelkemet jéggé fagyasztotta Krán min­dent megfertőző gonoszsága.
Mert már csak egyedül a kín tartott életben, mint Inuit az utolsó napokban.
Mert a jobbik felem, az emberi lelkem ott ma­radt abban a mocsárban, Inui és a baba sírjában, a Menedék falai közt. Ott, Inui barna őzikeszemei­nek kísértetével együtt.
Ezek a szemek álmaimban örökké kísértettek, tekintetükben könyörgés és rá nem szolgált biza­lom kifejezésével, és kísért a khatif gúnyosan szenvtelen búcsúpillantása, amellyel magával egyenrangúnak fogad el. De kísért engem az összes többi áldozatomnak a tekintete is, akiket a szent cél érdekében feláldoztam, mert úgy hittem, jobban tudom, mi a helyes út a végzetem felé. Mert istentelen gőgömben bölcsebbnek hittem magam mindenkinél, még az általam meggyalázott égiek­nél és a tetteimmel elpusztított embertársaimnál is. Miattuk mindörökké kísérteni fog a bűntudat, még ha az eszemmel tudom is, hogy nem tehettem mást. Azt tettem, amit logikailag helyesnek láttam, és nem azt, amit szerettem volna. Ez a logika pedig az engem kísértő százak pusztulását kívánta. És én belefáradtam az ellenállásba, hogy ezekkel a le­győzhetetlen kísértetekkel viaskodjak.
Hát ezért várom a feloldozó halált.

De most be kell fejeznünk, atyám, hisz hallom, hogy már jön a foglár, hogy a hóhérhoz kísérjen. Remélem, volt némi tanulsága csekély történetem­nek. De tegyél meg még valamit értem, atyám! Mert meg kell vallanom, nem teljesen önzetlenül meséltem el most neked ezt a történetet, hanem mert viszonzásul kérni szeretnék valamit tőled, amit csak kizárólag egy paptól kaphatok meg. Arra kérnélek, imádkozz helyettem is Inui lelkéért! Én soha nem tehettem, hisz rám nem hallgattak soha az Istenek. De egy olyan emberre, mint te, bizo­nyosan hallgatnak. Kérlek atyám, imádkozz azok­nak a halálnak született, az ördöggel eljegyzett asszonyoknak a lelki üdvéért!

A Dúlás kronológiája:

http://www.szurkecsuklyas.hu/dulaskron.htm

Egy antológia a Dúlásról:

http://rpg.hu/iras/mutat.php?cid=3234

Egy gho-ragg törzsfőnök története:

http://rpg.hu/iras/mutat.php?cid=5316